Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.
agymosással átnevelték s olyan sikeresen, hogy nemsokára bankrablásaikon már, „meggyőződésből” - részt vett.* Ügynököm is volt, a holland származású Jan Van Leuven, kísérletet tett három nagy angol kiadónál s aztán felhagyott vele. Tiszta sor: a könyv - sok minden egyéb közt - a fanarióták lélektani viviszekciója volt, leleplezése annak, amit per definitionem titkolni akarnak, és a könyvet csupa fanarióta olvasta; ilyen lektorok ültek mindenütt a kiadók hátsó kubikulurnáiban, többnyire tagjai annak az angol munkáspártnak, amelyet mint az őzikét az óriáskígyó - úgy meghipnotizálta magának a világhatalomra törő Szovjetunió. Már csak egy reményem maradt: Jack Lewis New Yorkban: ez az ügynök elismerő leveleket írogatott, látszott, hogy értő szemmel olvasta és ismeri portékáját; de egy-két próbálkozás után ő is elhallgatott. 1970-ben, amikor először látogattam el New Yorkba, felkerestem. Művelt, Európa-bolond, hatvan körüli, bájos zsidó patrícius bácsi volt, gyomorbajos humorú, de született causeur és gondolom, második generációs osztrák. Tárt karokkal, kedvesen várt és átvitt ebédre éttermébe, ahol törzsvendégként üdvözölték és szokott félemeleti páholyába terelték. Ritkás szürke bajuszát mosolyra húzva, szarkalábas szemeivel hunyorogva - karját tehetetlenül széttárta és így szólt:- Könyvét olvastam, kedvenc tervem, hogy elhelyezzem, minden szavával egyetértek. De ha azon a kiadványon a nevem rajta van, akkor az irodámba Molotov-koktélt hajítanak, a kirakataimat beverik, kikiáltanak fasisztának, és éjszakánként legszebb álmomból felvernek fenyegető telefonálók és lebü- dö sfa si sztázn ak.- Hát ez az én könyvem „fasiszta”? Hol? Miért?- Barátom, a campuszokon ezeknek mindenki fasiszta. Az anti a divat, mindenki „anrí-minden” s ami nem ők, az fasiszta. Ki vagyunk szolgáltatva. Tehetetlen vagyok. KL Nem akadt senki a „nagyok" közül, aki pártfogolt volna? Nem. Mikes György soha senkit nem pártfogolt, féltékenyen őrizte „standját” a sajtó „hajóhadutcai” újságpalotáiban. André Deutschnál, a magyar származású kiadónál számba se jöhettem: nem tartoztam a klikkjéhez, márpedig ő különös szempontok szerint szelektált. Gyönge pillanatomban rövid levélben soraimmal felkeresni merészeltem Köstlert - bár ne tettem volna! -, aki másfél soros episztolával hessentett el. Nem keresgethetek depozitóriumom- ban a pincében, emlékezetemre hagyatkozom: „Kedves H. úr, én már annyi rossz vagy gyenge magyar szerzőt ajánlottam be angol kiadóknál, hogy szavamnak nincs többé hitele. Csak előnyére szolgál, ha nem én ajánlom be. Sok szerencsét kíván az ön - Artúr Köstlere”. Eltemettem az emlékét is ennek a csúfosan elvetélt opusznak s már csak ez a négy bekötött gépirat maradt itt „kopjafának”. De amilyen istenverte-konok vagyok, egykönnyen nem adom be a derekam. Eltökéltem, hogy írok egy átlagregényt - angolul. Legyen akár szürke, igénytelen, akár átlagon aluli, de olvasmányos. Alacsonyra helyeztem a mércét s igénytelen voltam, mint még soha: ne is legyen * Patty Hearst elrablását 1974. február 4-én hajtották végre. E „haditett” a szélbaloldal másfél évtizedes rémuralmának a tetőzése volt az amerikai egyetemeken. Az emberrablást végrehajtó szervezet túlnyomórészt négerekből állt és „Szimbionéz Felszabadító Hadseregnek” nevezte magát; a bandát lefogták és a bíróság két évig tárgyalta ügyüket. 15
