Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Tőkéczki László: Miszlivetz Ferenc: A lehetséges határainak újrafogalmazása
TŐKÉCZKI LÁSZLÓ Miszlivetz Ferenc: A lehetséges határainak újrafogalmazása A könyv elolvasása után - nagyon felkavartan - csak egyet állapíthat meg az olvasó: a szerző kétségtelenül nagy és egyoldalú olvasottságát. Az egyoldalúság azt jelenti, hogy szinte kizárólag a nyugati s azon belül is az angolszász politológiai szakirodalom, jórészt baloldali ágazatának munkái alapján gondolkodik egy olyan térségről, ahol ő egyébként otthon volna. Nyelvileg és tapasztalatilag egyaránt. S ebből a konstellációból egy alig látható vagy teljesen el-eltűnő közép-európai értelmiségi álláspont, illetve vélemény s egy átütően ellenszenves nyugati „normatív” politikai ítélkezési szempontrendszer kerekedik ki a könyv lapjain. Sajátos visszacsatolási rendszer ez. A nyugati szerzők jó része úgy elmélkedik térségünkről, hogy sem az itteni történelmet és eseményeket, sem a nyelv(ek)et nem ismeri, illetve azok alkalmi vagy egyes helyi érdekcsoportok világnyelven megjelent interpretációiból tájékozódik, s még az ilyen információt is — „természetes módon” — átrakja saját fogalmi rendszerébe. S ekkor jönnek Miszlivetz Ferenc és nyugatra ámultán figyelő keleti barátai, és az így keletkezett szakirodalom helytartóiként felülről, mintha ők már egy magasabb megértés -és racionális üdvtan - birtokában volnának, szinte mindenben kevésnek, hiányosnak, tévesnek, egyszóval bennszülöttnek találják honfi- és polgártársaikat. Az ilyen gondolatmeneteknek fontos másik alapja az a historikusán racionalista önbizalom, sőt, alkalmanként a tételes történelmi tudatlanság. Hiszen az olyan fogalmazások, hogy „amennyiben valaki valóban nacionalista, nem lehet demokrata s amennyiben valóban demokrata, nem lehet nacionalista” (77. o.) lehet egy racionális észvallás dogmája, de a történelmi és társadalmi valóságnak nem felel meg. (Szegény Petőfi, Kossuth, Wesselényi vagy Deák stb. így immár kiesett a „haladásból”, de a gyarmati népek hősei is csak önáltató vagy hamis próféták voltak.) A szerző antina- cionalizmusával, amelyet a rasszizmus állandó emlegetése és a nemzeti öntudat kárhoz- tatása jellemez, lehet a méltán híres Erasmus kései utóda s egy soha nem létezett koz- mopolisz úttörője, de aligha tarthat igényt a tudományos politológia művelője címre. Nem, mert az a magyar értelmiségi, aki egyenlőségjelet tesz az alkalmanként, kicsi lapocskákban megjelenő „Nagy-Magyarország”-eszme és a százezrek életét követelő Nagy-Szerbia gyilkos képviselete vagy a hivatalos kormánypolitikában érvényesülő Nagy-Románia-gondolat gyakorlata közé (1540. o.), az a közép-európai magyar értelmiségi értékrendjében zavaros. [Mint egykor az volt Seton-Watson is, aki az angol gyarmati gyakorlat ellenzése helyett a történelmi Magyarországon küzdött az (angol nagyhatalmi) igazságért!] „Az I. világháború végével Európa - mindenekelőtt Közép- Európa - népei elvileg lehetőséget kaptak a civilizált és demokratikus együttélési formák megtanulására, nacionalizmusaik leépítésére. A Monarchia felbomlása kínálta alternatívák közül azonban a nemzetállam ideológiája és a felépítéséhez fűződő po187
