Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Vasy Géza: Haza és szabadság - Juhász Ferenc Dózsa-époszáról

százados gondja a magyar társadalomnak, s különösen az volt a Rákosi-kor- ban, amikor az osztályharc éleződésének elmélete jegyében potenciálisan bárki osztályellenséggé válhatott, s minél baloldalibb volt, annál inkább. Ez a gondolatkör azonban csak nagyon áttételesen mutatkozik meg Juhász művében, amely — összhangban a korabeli felfogással —, nem azt ítéli el, hogy az uraknak és a parasztoknak nem sikerült egyezségre jutniuk, hanem azt, hogy az urak rendje egyáltalán létezik. A tékozló ország történelemszemlélete ebből a szempontból meglehetősen marxizáló jellegű: a történelmet osztályharcok történetének látja, s az osztályok szembenállását antagonisztikusnak tételezi. A Csanádi vár ostroma kapcsán, mintegy Dózsa belső monológjaként olvashatjuk: „Nem értitek, hogy űj nemzet javára érik kenyérré ez a kő-vetés? / De a Vár hallgat, pislog bután, elzárja vizenyős agyát”, majd nem sokkal később: „Önmagáért hős ott fönn az úr is. Önmagáért. Nem a nemzetért!”. Majd amikor győznek a keresztesek „eltűnt a gőg vártemploma, por lett és hamu a bíbor büszkeség, / vele nem lett üresebb a fold, vele nem lett kevesebb az emberiség”. S ebben a szellemben végezteti ki Dózsa Csákyt és Telegdyt, a két elfogott püspököt. A korban különösen gyűlölt Csákyval vitázva mondja Dózsa: „Hitvány varangyok, ország urak, kik az igazat szolgálni mindig haboztok! / Szent hattyúszárny a nép, száll patyolat-tisztán a jövő hűs ormára”.

Az indulat és a szemlélet Petőfiére üt, abban az értelemben is, hogy kissé történelmietlenül értelmezi 1514-et, amely nem „idejében”, s talán nem is „korán”, hanem „rosszkor” jött parasztháború volt, rosszkor a néptömegek s az ország egésze számára is; s abban is, hogy ennek magyarázata a feltétlenül aktualizáló, s ebben és így történelmies Dózsa-értelmezésben lelhető fel. Petőfi figyelmeztette az 1848 felé haladó ország urait, s hasonlót cselekszik Juhász Ferenc is: figyelmezteti az 1956 felé haladó országnak azokat az urait, akik magukat Dózsa méltó örököseinek hirdetik, pedig a forradalom felszámolói, orszgávesztő urak. Hasonló eredményre jutnánk akkor is, ha bevonnánk a századelőt, Ady Endre Dózsa-képét is az értelmezésbe. Lényegesen más a helyzet azonban 1954-ben, mint a reformkorban vagy a századelőn. Egyrészt ekkor nem Dózsa elismertetéséért kell harcolni, másrészt nem az urakat, hanem az úrrá változott forradalmárokat kell elítélni Dózsa nevében. Ez a másfajta helyzet teszi lehetetlenné azt, hogy A tékozló ország-ot közvetlenül próbáljuk keletkezésének korára vonatkoztatni. Nem allegorikus vagy példá- zatos történet ez 1954-ről, hanem - s ez is maradandóságának eszköze - szimbóluma minden olyanfajta társadalmi helyzetnek, amelyben egy közösség nem képes élni a maga jobb lehetőségeivel. Maga a cím, A tékozló ország voltaképpen a mű legfontosabb gondolatait és sejtéseit summázza, s olyan jelkép, amely már szinte a mítoszok világába vezet, s nem csupán egy fiatalsága eszményeiben megcsalatott, arcul vert nemzedék élményét ragadja meg, hanem minden lehetséges nemzedékét, s így a magyarság történelmi sorsmetaforájává is válik, hiszen valóban, hányszor érezhettük és érezhetjük azt, akár csak ebben a huszadik században, hogy eltékozoljuk lehetőségeinket, a nemzetit és a személyeset is.

Ugyanakkor ezt a művet 1954-ben figyelmeztetésként is lehetett olvasni. A cím jelen ideje ugyanis rendkívüli mértékben hozzájárul ahhoz, hogy sorsmetaforává válhasson. Formálisan mind a művet alkotó személy, mind az „ismeretlen vándor-költő” befejezett múltként szemlélhetné a paraszthábo179