Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Jánosy István: József Attila tragédiája (esszé)
beleszeretett szép orvosába, és erőszakosan követelte, legyen az övé. A lány ezt megtagadta és ennek végzetes következménye lett. Tanúsítja ez a vers: MAGÁNY Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes bársony penész pihézze melledet. Nézz a magányba, melybe engem küldesz. Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet. Száraz homokként peregjen szét arcod, a kedves. S ha cirógatnál nagyon, mert öled helyén a tiszta űrt tartod: dolgos ujjaid kösse le a gyom. Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kívánság. Meg nem rebbennél, ha az emberek némán körülkerülnének, hogy lássák: ilyen gonosszá ki tett engemet. Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak öröme lesz, hogy körbe forog, te meg rápislogsz, míg körülhasalnak teli bendőjű aligátorok. Mozdulatlanul hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem: rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom, Hogy azt hihetném, meghalok bele. Kell ehhez kommentár? A nem sikerült kapcsolatteremtésből támadva, a gyilkos-pusztító Démon oroszlánként bömböl ki e versből. Még pregnánsabban ki a szabadasszociációs „Napló” kifakadásai: „...meg kell ölni, ahelyett, hogy az ember saját vágyát fojtaná el (138) ha Gyöm- rőit megölném - mi sem volna könnyebb - még mindig nem volnék egészséges... (138) ...a Gyömrői dögöljön meg (146) De nemcsak a Gyömrőit, saját magát is megölné „bosszúból”: „...Gyömrői előtt megölném magam, pukkadjon meg, büdös disznó (142).” Ez az indulatátvitelből származó őrjöngés, lehet, hogy a költőt igen feldobta, mint ezt a Nagyon fáj-kötet remekművei bizonyítják, de József Attilát, az embert végzetesen felőrölte. A benne lakozó öldöklő, öldöklésre serkentő Démon most már visszafordíthatatlanul aktivizálódott. 154
