Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Erdődy Edit: Határ Győző: Életút I. II. III.
tétlenebb kötés Határ esetében: a nyelv. írásművészete annyira nyelvcentrikus, mint talán senkié a XX. században. Az az állandó magasfeszültség, az a paroxizmusi fokozódó izgalmi állapot, mely a Határ-szövegek sajátja, nem elsősorban érzelmi-gondolati eredetű. A nyelvi kifejezés szinte végtelen lehetőségeinek birtokbavétele, a lexikális tér távlatainak érzékelése szinte tapintható örömérzésként lüktet a szövegben. A nyelv, a kifejezés világméretű válsága, mely alapvetően meghatározza az irodalom, az írás jelenkori folyamatait, mintha meg sem érintette volna az írót: a kifejezés, a beszéd, a nyelvformálás öröme éppenséggel nem huszadik századi módon sugárzik szinte minden írásából. Gyermeki játékossággal és gátlástalansággal fürdik a nyelv közegében, a mindent-kipróbálás izgalmával kebelezi be a legkülönbözőbb nyelvi rétegeket. Az Életútban is ez a felfokozott beszédállapot érvényesül. Beszédről van szó ugyanis, méghozzá párbeszédről; még akkor is, ha - a műfajnak megfelelően — a kérdező Kabdebó Lóránt empatikus és értő kérdései inkább csak megkísérlik irányítani, mederben tartani az író gáttalanul hömpölygő beszédfolyamát. Amely viszont egyáltalán nem az élőbeszéd spontaneitásával folyik. Erősen stilizált s főként: retorizált szöveg ez, olykor barokkosán cirkalmazott, játékosan kanyargó, ravaszul fordulatos. Mint a Határ-szöveg és -stílus általában. így aztán nehezen dönthető el, mi a kötet műfaja: dialógusformában megírt önéletrajzi regény vagy regénnyé terebélyesedő önéletrajzi interjú? A szöveg minduntalan függetlenedik a párbeszéd-szituációtól, a visszaemlékező attitűd helyét pedig a megjelenítés, a szcenizált, jelenidejű elbeszélésforma veszi át. Gyakran a meditativ, bölcselkedő szólam viszi a prímet. „Látod Lor- csikám, ez a baj velem - panaszolja maga az író is, tréfás öniróniával. - Felteszem a gondolkozó kalapomat, és mindjárt nem az eseményeket pergetem, hanem kommentárokat fűzök olyan eseményekhez, amelyeket még el se mondtam: bölcselgésbe fullad a mesélés. És mihelyt felteszem az emlékező szemüvegemet, ide-oda ugrálok az időben, és többé rajtam az isten se ismeri ki magát. Olyan szénásszekér vagyok, ami minden döccenésnél ki akar borulni, hogy ott maradjon, s annál időzzön, annál a döccenőnél.” A szövegbe emelt, teljes egészében közölt versek megint csak új minőséget jelentenek: funkciójuk nem pusztán illusztratív, hanem a szerző lírai önarcképét vannak hivatva felrajzolni. A nyelvhez való viszony egyértelműsége természetesen nem választható el a valósághoz való viszonyulás módjától. Az Életút a végtelenül változatos, a jelenségek számtalan variációjában megjelenő valóság birtokbavételének története is. Nemcsak a hivatásbeli sokoldalúság, hanem a világ sokféleségének türelmetlen és szabályokat nem ismerő megtapasztalása, a féktelen élet- és tudáshabzsolás is egy reneszánsz személyiségkép körvonalait rajzolják ki a szövegből. Az Életút fényévnyi távolságban helyezkedik el a hagyományos visszaemlékező-vallomásos önéletírások műfajától és elbeszélésmódjától. A mesélő figyelme sohasem befelé, mindig kifelé, a világ felé fordul: a jelenségek ezernyi alakjának és változásának megragadására tesz kísérletet, illetve e kísérletek történetét követi végig. Nem a benne tükröződő világot érzékeli és láttatja - saját magát vetíti ki a világra. „Szemben azzal, amelyen két évezredes szemléletünk alapul (hiszen ez tévesztette meg Ágostont és Descartes-ot is) és amelynek alapkiindulása eleve hamis: szemben a GNOTI SZEAUTON, 1174
