Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pomogáts Béla: Fehér torony - Erdélyi József költészetéről
dalokéhoz: a tárgyias, illetve epikus anyagot meditativ kitekintés, összefoglalás zárta. Ennek a záradéknak általában nagy érzelmi töltése, indulati ereje volt, különösen azokban a versekben, amelyek a szociális elégedetlenség, a lázadás vagy éppen a költői hivatástudat személyes erejű vallomásába futtatták a leíró jellegű képsorokat. Szemben a dalszerű „főnév-verssel” ezeket a költeményeket Németh László „emlékverseknek” nevezte. Erdélyi elbeszélő költészetének valóban a gyermekkori múlt a terepe, az emlékezet hívta elő az eltűnt időből a történeteket, emberi alakokat és ismerős tárgyakat. Az emlékezet működésének nosztalgikus értelme volt: a nyomorúságos sorsban, otthontalanul kallódó költő általa teremtette újjá a gyermekkor elveszített édenét, a múló időben és a történelemben elsodródott egykori idillt. A gyermekkor emlékeivel,ismerős arcaival, kedves állataival, vidám történeteivel lopott némi meleget és életet kietlen magányába, velük bútorozta be a rideg szükséglakásokat, amelyekben nyomorúságos viszonyai között meg kellett húzódnia. A gyermekkor otthonos világa erőt és biztonságot adott,lázadó bátorságra gyújtotta elégedetlenkedő indulatát. Az otthoni környezet, a szülőföld és a család az elemi igazságok fegyverével vértezte fel a bujdosót. Az otthont idézve közösségi rendet látott maga körül, egy népi közösség fiának és szószólójának tudhatta magát. „Verseinek - írta találó módon Illyés Gyula - van egy közös tulajdonságuk, mely az első olvasás után szembeszökik. Mintha csaknem valamennyit emlékezetből, régi emlékek sugallatára írta volna. Még azok is, melyek közvetlen élmény hatása alatt születtek, nem a költő mai lelkiállapotához kapcsolódnak, hanem egy régebbihez, a gyermekkorihoz. A világ kérdéseire nem a fővárosban élő, modern műveltségű költő válaszol, hanem az a gyermek, aki még rendet látott a világban, a földön, melyen csak az emberek élnek ostoba fonákságban. A fentiekből okszerűen következik ez az óvatos visszahúzódás. Erdélyi itt csak arra támaszkodik, amit jól ismer. És ez az objektivitás, tárgyszerűség teszi modernné” (A tárgyilagosság lírája. In Iránytűvel, 1975.) Mese és mítosz Az emlékezet színpadán újjáteremtett gyermekkori világ gyakran a népmesék világrendjét követte; a lírai hősnek, általában magának a költőnek különböző próbákon kellett keresztülvergődnie. Az igazság azonban mindig az ő oldalán állott, a mesék „harmadik fiújának” biztonságával győzte le küzdelmes sorsának akadályait. Máskor az emlékező költemény hőse, az elaggott és kitaszított urasági cseléd (Hála) vagy az erdélyi havasokból érkező román napszámos (Petre) legalább erkölcsileg aratott diadalt a kizsákmányoló uraság és a mostoha sors felett. A népmesék igazságkeresése, morális jelképessége szőtte át ezeket az emlékeket és a nyomukban született életképeket. Történetük és hő- sieik a mesevilág törvényeinek engedelmeskedtek, ezek a törvények szabták meg az ábrázolás módját és jellegét. A valóság rajzát gyakran az álom, a képzelet szeszélye és szabadsága alakította át. „A mese, a költészet — hangoztatta maga Erdélyi Fegyvertelen című önéletrajzában - félig valóság, félig álom, ég 1163
