Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

haljak! Csinált, amit csinált. Idegesen babrálgatta a füle mögé kanyarított hallókészüléket. János persze, udvariasan „feladta”. Igyekezett egyedül a maga dolgaival törődni. Kényszeredetten belefirkálgatott az Illés szekerénbe, újragépelte és „útra tette” Bukarestbe, Bodor Pálnak. Egy reggel arra ment be a gyárba: a Varsói Szerződés csapatai (a románokat mellőzve) megszállták Csehszlovákiát. A magyarok a Felvidéken vannak, már le is választották a csehókról!, kiabálta Várdai Miklós esztergályos az öltözőben. Nemsokára ide is bejönnek! Tárt karokkal várjuk őket, suttogta szekrénye dohos levegőjébe Viskóiéi Gyula szerszámlakatos. Kollégája, Sándor Nyikoláj egész valójában valami furcsa, mentaízű melegséget érzett szétáramlani. A román hatóságok által elsinkófált háza ötlött eszébe; őt kitelepítették belőle, aztán oda adták a cigányoknak. A magyarok majd megláthatják, hogy a koszos mórék mivé tették! Te, sündörgött János mellé a satupadnál, eddig nem említettem neked, de engem a negyvenes-ötvenes években beszervezett a titkosrendőrség. Mindig megadták, kiről írjak jelentést. Mindenkiről azt írtam: jó ember. Harcolunk a békéért, Sándor Nicolae, dátum, ennyit, semmivel sem többet. A sze- kusoknak ez nem volt elég. Különböző magánházaknak itt, elkönyvelt épületekbe hívogattak, kísérgettek. Órákig faggattak, rám fogták a pisztolyukat, úgy ijesztgettek. Én másnap azért is csak a régi nótát fújtam: Iksz Ipszilon jó ember. Harcolunk a békéért, esetleg: Éljen a Román Munkáspárt, Éljen és virágozzék drága hazánk, a Román Népköztársaság!, Sándor Nicolae muncitor (munkás). „Semmivel sem többet!” János kételkedett bármilyen területi rendezésben, a bekövetkezett katonai mozgás azonban felvillanyozta. A románok különállása jóleső kárörömmel töltötte el; hátha végre rosszul politizálnak! Eddig mindig talpra estek, mint a macska. A macskák. Jön a macska!, süvöltött esztergapadjánál Várdai Miklós, mert a szerszámkészítő műhely nagykapujába vágott, rugós kiskapuján begyesen-hegyesen belépett Lucki Mari „normás”, azaz: a munkateljesítmények szigorú ellenőre. Mari János felé kanyarodott szólni, hogy menjen az öntödébe, nézze meg, jól sikerült-e a Vasile Lu- caciu-emléktábla? Szélesen, édesdeden mosolygott: a „macskázás” határozottan „feldobta”. Az öntődében már ott tartózkodott Tőrös Gábor és Kiss Elek. A körülbelül hatvanszor negyven centiméteres „mű” forró homokban feküdt a földön. Mintha a János szívén feküdt volna. Nem rossz, jegyezte meg halovány hangon. Román áru, de kóser, kotnyeleskedett Kiss Elek. Tőrös izgágán topogott. Ez az utolsó ilyen munkám, szólt és megindult kifelé, a szabadba. János délután, hazafelé menet több ablakban „hazafiatlan” hirdetéseket látott: Nagybányai lakásomat hasonlóra cserélném Bukarestben, Craiovában, Slati- nán, Turnu Magurelén, Cernavodán, Suceaván, Urzicenben sb., stb., stb. Közhely, de mi tagadás: hízott a mája. A Román Televízió esti híradója részletesen bemutatta Nicolae Ceausescu délelőtti rikácsolását, „tikácsolását”, ugrabug- rálását. Csabó ugyanakkor, ugyanott, a Központi Bizottság erkélyén bejelentette a Nagy Nemzetgyűlés rendkívüli ülését. A Szabad Európa Rádió némi idegenkedéssel azt kezdte, hagyta, hogy Magyarország Szlovákia déli területeit „gyakorlatilag” elfoglalta, bekebelezte. A Szovjetunió nagykövete kihallgatást kért Ceausescutól, ami a teletüdővel éppencsak felfújt Román Nemzeti Léggömb csendes leeresztésének a kezdetét jelentette. A szovjetek hamarosan hazazsuppolták „partnereiket”. Nyilván, a magyarokat is. Ment a világ tovább. Egy lépést előre, két lépést hátra. De... sej, ki nem lépett egyszerre, nem ka1149