Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet
lyes „kapcsolat” a János korábbi véleményét teljesen megváltoztatta. Kedvezőről kedvezőtlenre. Ilyen típusú ember az irodalomban sem teremthet maradandó értékeket; nem volt azt miért takargatni. Tőrös másként látta, Villonra hivatkozott. Kiss Elek, a festő Váradi Bé-nél is nagyobb lókötőnek mutatkozott. Mocskosán beszélt, sokszor elviselhetetlenül. Hetente, havonta cserélgette a szeretőit, de magyar nőbe még véletlenül sem botlott. Muntyán János félromán-félmagyar fiú volt, kérleletlen gondolkodású. Ittasan megvadult; hegyi mócokra akart hasonlítani, késekkel hadonászott, bizonyos „nemzeti sérelmek” felhánytorgatásától habzott a szája. 29. Meglehet, az Önéletrajz harmadik kötetében (Férfikor. Öregedés.) kár további szavakat fecsérelni Váradi B. (Báyer) Lászlóra, de mégis: milyen típusú ember volt? János szerint, elsősorban kártékony, másodsorban léha, harmadsorban elviselhetetlen. Kártékonysága természetesen a szellemiekre értendő, hiszen teljes mértékben hiányzott belőle a magyar író esetében annyira nélkülözhe- tetlenTrianon utáni nemzeti elkötelezettség. Ősei bajorok vagy svábok lehettek, netalán zsidók. Kalandvágyó természete, no meg világpolgáricinikussága az utóbbi származást igazolta. János nem győzött borzongani, ha belegondolt: eljöhet az idő, amikor a román kommunista-nacionalista hatalom az erdélyi magyar fiatalságot kizárólag a Váradi B. László féle irodalmi abrakkal fogja etetni, nap mint nap „beetetni”. „Valahol a távolban”, Csonka-Magyarorszá- gon, a már szinte csak szürrealista képződményként érzékelhető, édes Anyaországban a moszkovita és nem moszkovita bolsevikok ezt a „problémát” széleskörűen „kibontakoztatták”, úgyszólván sikeresen „megoldották”. Odaát „szókimondó” írók, költők (Moldova György, Cseres Tibor, Fejes Endre, Sánta Ferenc, Váczi Mihály, Baranyi Ferenc, Garai Gábor, Ladányi Mihály) működtek szorgalmatos „beetetőkként”. Két „kőkemény” jelszóval kürtölték tele a világot, főként a Kisantant országait; Romániát, Jugoszláviát, Csehszlovákiát: Le a heroizálással! Éljen a deheroizálás! „Ebből egyelőre elég! Legyen elég!” Hajíts idegen kifejezéseket a köztudatba és az hálásan felölti a te orczádat. (J. ap. A Kárp. med.-beliekhez o,o). No, és a léhaság; Az a csavargásban mutatkozott meg, merült ki. Jánosnak, mint „régimódi” embernek, sehogy sem ment, nem mehetett a fejébe az, hogy egy ekkora „dübbencs”, mint Váradi Bé, a „becsületes” munka, a letelepedettség helyett miért választja például a „főállású” ürgeöntést, pocokvadászatot, madártömést, mókusnyúzást; A prózaírás gyakorlása csakis az állandó helyhezkötöttség áldásos, biztonságos körülményei között lehetséges. És józanul! Akkor te miért iszod le magad olyan sokszor, csapna le Jánosra „diadalittasan” neje, a páratlanul éber Lázár Ilona, ha látná, mi készül „itten”, ebben az Önéletrajzban. Lecsapna bizony, mint vércse a mezei egérre vagy sas a bendőre, de nem csaphat, mert János utálja az írói közlékenységet; az olvasók (a házi olvasók meg pláne!) őt okoskodásukkal ne gáncsolgassák, menjenek. A nagyváradi Báyer Laci is ment, ment, ment napszámban a Baragánon, hogy alkalmazója, Hamar Márton biológus tudós részére a rágcsálókat, madarakat, rókákat csapdába ejtse, összegyűjtse, azután pedig szabadon, lendülettel „betintázzon”. Aki tintás, / az nem hintás. 1147
