Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

nek. Kántor elszáguldott a színházi előadásra, de helyét nyomban betöltötte Nagy Kálmán. Felébredt Láng és átjött az udvar felöli szobába, majd néhány szalámis kenyérszelet, valamint némi lengyel vodka „bekapása” után olyan verselméleti eszmefuttatásba kezdett, hogy Szabédi László, A magyar ritmus formái című könyv szerzője „táthatta száját” a sírjában. A Kalevala (Nagy Kálmán esetében mi más?) hamarosan olybá vált, mint a kibontott, asztalra dobott kártyapakli; szétnyílt. Kibomlott, akár elsőbálozó leány tejfehér kezében, fitos orrocskája előtt a legyező. Kálmán erre a szenvedélyes fejtegetésre „rálökött egy-egy lapáttal”, méghozzá olyan lendülettel, hogy Jánost elkapta az álmosság. Mi lenne, gondolta, ha társaságban ő is kirukkolna „izgalmas” szakmai kérdéseivel; az acélok megmunkálási, edzési módozataival, molekuláinak formáival és a többivel? Lesajnálnák: surmó. Surmó melós, mondanák. Szeme összeszűkült és csak üggyel-bajjal kibontakozó, felismerhető álomképek rugództak, hajladoztak, pengtek benne. Egy képen piros-fehér-zöld káposztafej látszott. Felső levelei meg-meglebbentek, feltűrődtek, ami valakik számára borzalmas, tűrhetetlen mozgások, mozzanatok lehettek, mert a háttérből féktelen ordítozásokat „hallattak”. Állítsátok meg a magyar fasisztákat! Le a neonácikkal! Öljétek meg a magyar munkásokat, földműveseket, értelmiségieket! Verjétek laposra a filológus tanársegédeket, a műfordítókat, a költőket! Állítsítok meg Arturo Uit! Bal felől két oroszlánfejű alak „cigánykerekezett” be János szemrésébe. A váratlanul egész Magyarországgá alakult káposztafejnek estek, marták, tépték, körbe harapdálták. Kecskék kellenének ide, nem oroszlánok, morfondíroztak. Menni fog a hasunk! Minket megtévesztettek! Gellért Sándor „írásba adta”, hogy Magyarország „fekvő vadkan”! Hol van hát? A vadkan hűsa roppant ízletes, állapította meg Láng Gusztáv. A medvetalp se kutya, „kontrázott” Nagy Kálmán. A finnek a megmondhatói. Sziszt is érdemes lenne erről kifagggatni. Isteni tehetség, költőóriás. „Fogd vissza magad, komám!” János megrázkódott, felállt székéről és a fürdőszobába ment arcot mosni. „A hülyülések helyett inkább az Illés szekerén sorsával kellene törődnöm!” Bodor Pál szőrcsuhában görnyedezett az Illés szekerén fölött; szemei izgatottan futkostak a gépelt sorokon. Néha nekividámodva dobbantott, pattintott, csettintett, és még arra sem jutott ideje, hogy orrából kitépje a viszketegséget okozó, tüsszentéseket előidéző szőrszálakat. Nyikita Hruscsov olvasás közben tűvel szurkálja az ujja begyét, hogy el ne aludjon. Bodor Pálnak ilyen „szovjet módszerre” bizonnyal nincs szüksége. Lassan olvas, de biztosan. Lassú víz partot mos. János azért tetszik nekem, mondta Icához fordulva Király László mert olyan lassú víz partot mos fajta. Már is ő a legjobb prózaírónk. (Eme irodalomtörténeti megállapítás dátuma: ezerkilencszázhat- vanhét december tizenhetedike, vasárnap este hét óra harminchárom perc). Bánom is én, mondta leplezett büszkeséggel Lázár Ilona. Számomra az a fontos, hogy minden hónapban egészben hozza haza a keresetét. János levette a polcról a Vadásztánc című Király-kötetet és dedikáltatta. A szerző jócskán kapatos volt, de roppant kedves. Tőrös Gábor és második felesége, Lucki Mari kísérték el Jánosékhoz. Király és Tőrös az egyetemen ismerkedtek meg, váltak elválaszthatatlan barátokká. Tőrös az Öreg becenévre hallgatott. Te Gábor, kiabálta a fülébe János, Erdős Pali azt állítja: szerencséd, hogy süket vagy. Erdős Pali törődjön az aranyerével, ne velem!, gurult méregbe Gábor. Birkózó korában, huszonegyévesen, holmi injekciókkal vesztette el a hallását. Lucki

1144