Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet
pereskedési költségek számítgálásával töltötte. Az anyjuk addig a szobák perzsaszőnyegeinek nájlonbevonatát törülgette vizes ronggyal, hogy újságpapírt teríthessen rá. A nedvességtől a Scinteia című központi pártlap több cikke „tükörírásban” jelent meg újra. Rudics János, a Matungó, nem emlékezett semmi érdemleges eseményre. Elszakadt a film, tárta szét karját. Korhadásnak indult szelídgesztenyefának látszott. Jánost az Illés szekerén sikere, esetleges sikertelensége foglalkoztatta. Levelet kapott az Állami Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségéből: május hatodikán délután tartózkodjék otthon, mert egyik munkatársuk felkeresi. Rosszat sejtett; hiába dolgozott. Nem és nem tud írni, tehetségtelen. Nem is érti, miért vergődik annyit? Miért szalad olyan szekér után, amelyik nem veszi fel? Én figyelmeztettelek, csimpaszkodott a leikébe Lázár Ica, ne rázd a rongyot, ne hetvenkedj, ne ágálj. Törődj a családoddal. Vasalt. Vasalója alatt recsegett a konyhaasztal. Hátha csak politikai kifogásai vannak a kiadónak?, kérdezte töprengve János. Hanyatt feküdt a heverőn, lábai egymáson dülöngéltek. „Nem hátrálok meg!” Hatodikán Bajor Andor kopogtatott az ajtón. Kimerültnek látszott, remegett a keze. Ez akkor volt a legfeltűnőtt, amikor aktatáskájából az Illés szekerén példányait előszedte. Nem megy, mondta. És mostmár mit csináljak? tudakolta fakó hangon János. Bajor vizet kért Icától, bekapott fél maréknyi idegcsillapítót, azután azt válaszolta: írj másikat. János felnevetett: Mi se könnyebb. Milyen jellegűek a kifogások, politikaiak vagy művésziek? Politikaiak. János erőre kapott. Akkor ne is beszéljünk többet róla. Merész ötlete támadt: regényét hamarosan elküldi Bukarestbe Bodor Pálnak, a kiadó igazgatójának. Vele Kacsó Sándor nem fog packázni! Öreg már, mehetne nyugdíjba. „Ezek a vén bunkók még a levegőt is elszívják a fiatalok elől!” Kacsó rettenetesen sírt, hogy nem jelentetheti meg a könyved, hallotta Bajor Andor kissé reszketeg hangját. Szerette volna, ha mielőbb lecsillapodik. Komolyan? Komolyan. Az a betegsége. Értem, szólt János. „Nem kell elkeseredni!” Mivel még korán volt, járódni hívta „nem is remélt” vendégét, Bajort. Elmentek a régi főtérig, megkerülték néhányszor, majd beültek az István vendéglőbe. János slibovicát, Bajor szódavizet ivott. Az Illés szekerént igyekeztek végleg elfelejteni. Szóba jöttek a „szocialista rendszer” hibái, a „romániai magyar irodalom” esélyei, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése és Szabédi László öngyilkossága körüli bonyodalmak, a Nicolae Ceausescu vezette Román Kommunista Párt agyafúrt húzd meg, ereszd meg játékai, játéksorozatai. 26. János rengeteget, kimerítően bajmolódott azzal, hogy írja le, örökítse meg, rögzítse emlékezetében híres-neves humorista kortársát és netalántán: jóakaróját, Bajor Andort. Odahaza, az egyszobás Gellért utcai lakásban, a tágas István vendéglő többé-kevésbé fehér asztalánál, kékes, „vágható” füstjében vagy Nagybánya ódonabb, csendesebb utcáin baktatva nyilvánvalóan teljes könnyelműséggel, úgyszólván kapásból megállapíthatta, hogy középmagas, barna, hátra fésült hajú, hosszúkás arcú, merészen, hegyesen előre ugró orrú, gyermekesen csodálkozó tekintetű, csipőtől felfelé valamennyire „kónikusan” (kónuszosán?) elvékonyodó törzsű, beléje azonban nem láthatott, át nem vilá1136
