Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Simonffy András: Dukai Takács Judit
„agg” költőben, s mintha Judit is hirtelen váltással dobná le magáról a versel- gető nemeskisasszony elunt tojáshéját. A pszichológia jól ismeri ezt a „tünetet”, a negyven körüli férfiak ifjonti leányok iránti, (úgymond) még egyszer felizzó atyai-férfiúi vonzódását, az érett, tapasztalt erő és a korosztályából kinőtt, de még sistergő ifjúság lélekben harmonikus találkozását, a biológiai tapasztalat-átadásnak ezt a nagyonis emberhez méltó formáját. (Amely ha — konvenciók és kényszerítések által - házasságba bukik, hamar végetér, ha testi szerelemmé az unott félj, illetve a hajló férfikor lemondásait teszi majd még elviselhetetlenebbé.) Amit Berzsenyi Dániel hirtelen megért és meglát Dukai Takács Juditban, híven tükrözi hozzá írott, névre szóló episztolája. Mennyire más hang ez, menynyire különbözik idézett levelétől, méginkább a bonyhai márványba vésendő Melancholiától! Judit egyik pillanatról a másikra emelkedik Berzsenyi világában az „együgyüségben hagyott” feleség, bárónők távoli kegyes mosolya, szombathelyi, nemesdömölki bálokon viháncoló, cserfelő nemeskisasszonyok, birtokegyesítéseken susmutoló, kiházasító satrafák (a kor „családtervezése”...) közülé felmagasodik egy jelenség, az eladdig csak költeményekben elképzelt, s most hús-vér valót öltő káprázat: a feleség unokahuga, Judit. A lehetséges társ. Judit művelt, szép, vonzó, társasági lény, mondanánk ma, ha nem az üres fecsegést értenénk már e kifejezés alatt. Nemrég újra felfedezett leveleiből tudjuk meg, mennyire szerette Berzsenyit. 1815 telén írja Döbrentei Gábornak, egy Festeticséknél tett látogatásról: „Ebéd után öt kocsival lementünk a Fenékbe (a mai Fenékpuszta a Kisbalatonnál), ott a gróf gulyáját s szép ménesét megmutatá. Onnét lementünk a Balaton-partra, ahol már egy vitorlás hajó készen várt bennünket. Somogy felé jó messzire behajókáztunk, a gróf maga kormányozott. Sokszor néztem Nikla felé s képzeletimben egész odamentem.” Festetics gróf navigál, a magyar mecénás Medici, s ő a niklai magány irányába sóhajt... Nincsenek még Helicon-ünnepségek, az atya, Takács István gazdasága korszerűsítése ügyében jár a grófnál Keszthelyen, s viszi leányát, mint ékes medaillont mentéje bársonyán... Másutt: „Igen jó kedve volt Berzsenyinek nálunk, kimondhatatlan sokat nevettem vele. Örülök, hogy Dukában mindég vig kedvvel van.” Ezt a nevetgélő, víg kedélyű Berzsenyit, bizony, nem ismeijük. (A korabeli falfestésig feltárt falakra nézek itt, a dukai kúriában: vajha visszhangozhatnák ezt a víg kedélyt ma is, vagy csak egyetlen érvényes víg kedélyt...) Berzsenyi - fél évvel korábban - a Judithoz írott episztolát ezzel a kísérő szöveggel küldi el Kazinczyhoz: „Megbájoltatva követhetetlen szépségű episztoláidtól, ismét episztolát próbáltam. Rostáld meg, kérlek, s taníts meg nyomdokaidba hágni. Dukai Takách Judit unokahugom, jól nevelt s minden kelle- mekkel bíró leányka, 18 esztendős, s szép értéke legalább megér hetvenezret s méltó, hogy törekedéseiben buzdítsuk, segéljük. Ajánlom kegyeidbe.” (Tegyük hozzá: mennyire más hang, mennyire más vers a Dukai Takách Judithoz, mennyire más Berzsenyi. És: Kazinczy el van ragadtatva, felismeri a vers korszakos nagyságát.) Egy lépés még, s Judit saját verseiből is küldhet a széphalmi Mesternek. „Csudáid barátom vakmerőségemet, írtam Kazinczynak s négy darabomat 1130
