Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

minden úgy, ahogy Mari mondja, de a megfojtás, az sehogysem fért értelmembe, kisvártatva azonban ez is világossá vált: tehát megfogta, fordítottam le Mari máskor is sajátos, a miénktől elütő beszédét, igen, az nagyon rossz, ha Áron bá’ megfog valamit, erős inas kezében az gyakran össze is törik, hát még ha egy kicsi bubát, az elsőszülöttel azonban semmire se mentem, ez a szó nem szerepelt hétéves szótáramban, de csakhamar ezt is kigondoltam, nem lehet az más, csak Gazsi bácsi, akit édesanyám, néha napján, ha abból a távoli országból, ahol lakik hazajön látogatóba, bátyjának szólít, lehet azért oly ritkán, mert fél, nehogy az apja, mármint Áron bá’ megfogja, s akkor eltörik és elfolyik és akkor — megint — igaz, Áron bá’néha váratlan furcsa jókedvében, furcsa nevetéssel bennünket kicsinyeket is elkapott, ilyenkor meghúzta a copfunkat, vagy kemény hüvelykkel barackot nyomott a búbunkra, nemhiába kerültünk-fordultunk óvatosan közelében, hozzánk ne érjen, hanem amikor történetesen mandulagyulladás ejtett lázba, és azt mondta nagyanyámnak: majd én bekötözöm a gyerek torkát, s a vizes törülközőt gyűröttre szorította nyakamon, s én öklendezni kezdtem, én mentem és véglegesen elhatároztam, hiába intenek, korholnak, mégsem fogom Áron bá’t nagyapának szólítani, azért se, és akkor, még két esztendő távolából is hallottam Mari hangját: „megfojtotta az újszülöttet, az elsőt, bizony”, ismét bebizonyosodott, minden úgy, ahogy Mari mondja, csakhogy Mari nem egészen úgy beszél, mint mi többiek, talán nem is azt mondta, hogy fogta, hanem folyatta, érthető,hisz’ Mari nem járt iskolába, de édesapa nem egyszer mondta, Mari, értelmét nem ficamította ki az iskola, furcsa, minket mégis iskolába járatnak, de ha apa mondta, úgy kell lennie, tehát Mari nyilván azt akarta mondani, folyatta, világgá folyatta, és abban a lázas órában valóban láttam egy kisdedet, amint Áron bá’ közeledik hozzá nagy haraggal, nem is Áron bá’, inkább hatalmassá növekedett göcsör- tös faág keze, a megrettent apró csecsemőtestből ijedtében valami kéklő fényvíz kifolyik, s mielőtt szétcsobogva földet itatva eltűnne, felhőpáraként száll, száll - száll, egyre magasabbra, míg égkékjébe olvadva már nem is látom,--m

ost azonban nagyanyám szemével láttam az apró csontokat, a porcokat, a medence kagylóját, a csigolyák füzérét, nagyanyám szemével, aki hang nélkül suttogta: - felfalta, lenyelte, ezt is elemésztette, - és a csipkebogyóhidat el nem hagyva (hogy is hagyhatta volna el lépéseinek láncából font hídját!) a súlytalanná száradt maroknyi csonthalmazt köténnyé terült kendőjébe nya- lábolta, és útja és hídja és lépte és röpte térült szaporán, szemem alig követhette, úgy emelkedett, nem táguló szög ívében rigók, fecskék módján, nem félköröket írva gerlék módján, emelkedett, mint napkeltekor pacsirta tűzten- gely röpte rét és mennybolt között, emelkedett földet és eget egyetlen fugában összekötő pacsirtaária szemem elől a mérhetetlen kékbe oszolva, mígnem az azúr káprázat megcsitulva, alakja ismét kibontakozott amint a tejúton a cson- tocskákat kötényéből szórta, szórta s azok, gömbölyded kis csecsemőhabok, apró csillagokká sziporkáztak, s ő, lassudad felhőhullám, nyugalmasan barangolt sokaságukban, kendőjének rétegei, mindmegannyi tejontó emlő, két hosszabb lépést egy rövidebb követett, e harmadiknál megállt, lehajolt, teje ilyenkor bővebben csordult, megszoptatott egy közeledtére megnyíló rózsaszín szájacskát, de mellbimbóját és a gyermekszáj kedves rózsakelyhét emberi sze1121