Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
összeköti vele, mert szelek himbálta kendőjén ki vonhatná meg az ég és föld határát, de hol van ő, ö maga hová rejtőzött, szemem a láthatárt tágítaná, kendőjéből ő maga kibomolva eltűnt volna?---akárha a könyörület abrosza t erítené a Mezőséget, akárha a Mezőség határait megoldva a nagyvilág mezőkendője lenne, ez a rezgés, ez a remegés szüntelen születés vibráló ragyogása, rejtett hatalom megjelenésének káprázatereje, a könyörület kendője a felitatott sebekkel, keserű szégyen füstcsóváival, feketére száradt vérnyomokkal, beletörölt arcok barázdáival egészen addig míg vonulása, vadrózsahídjának bogyópergése, kajszíntalpának takaros lép- delése a háromnegyedes ütemet el nem vétve megtorpant, ott, a kapu nélküli, zár nélkül záró, a hangot vissza nem csengő, fényt vissza nem verő jégfal előtt, jaj, ott, ahol ő is jéggé dermedt holott már kiáltottam volna könyörülő nevét a táplálót, a melengetőt, holott már szólt volna ő, de szájam jegecesedett, nem szólalt, száján a nevet nyitó lehellet jégvirágpecsétté fagyott mielőtt szólhattam volna: Anna vagy---mie lőtt szólhatott volna: én, Anna hadd lépjek be hallatszott azonban Paraschiva patakmadár csipogása, hallatszott katrincá- jának surrogása, katrincájának színjátszó fémgyöngyei apró csillagokat csillantottak a jégszürke megszövetlen szövetre, a testetlen jégkása gomolyagba: - tessék mán mondani, mit adjak a tekintetes úrnak, esmég megehült, lehet, már rég észrevehettem volna, az is lehet a rózsafüzér vibráló pergésén nem tetszett át, vagy a halálkanca tajtékhabja mosta el látásom elől a lovast, leginkább mégis az történhetett, hogy szemtükröm nem fogadta be a hánykódó holdfarkas képét, árnyát (az orom alól, a sziklabarlang szájából az árny, a saját árnyával tusakodó holdállat az üreg peremén felkúszik, karmos karmokkal karmol, vájja a lúdtalpat, tapogatózik, egyik mancsában gyökerestől kiszakított fűcsomó, másikkal a karfát markolássza, rátapad, fénysóvár szemét az érett batulba akasztja, száraz száját, örökké éhes száját tátná) ki tudná az árnyak éhségét betölteni, ki tudná a követ megetetni, jégvirág almáját az irgalom harmatja kenyérré változtatja, és ő nyújtja oda, oda az árnynak, az árny kőszáját összeszorítja, akkor kendőjével melengeti megnyílásra, dermedt hidege fel nem enged, csak barlangja mélyén a tikkadó szomj, a sóvárgó éhség, a kín, a veríték, erre ő, az irgalomkendővel legyezi, enyhüljön szenvedés, gyötrelem, a kőszáj nem nyílik, - Áron bá’ most szakasztott úgy, mint akkor ott, árnyék és kő között az időben, örökösen éhezett, és szakasztott úgy, mint akkor az idő földjére, amelyre sóvárgott, úgy koppintott eme földte- len földre, koppanás nem hallattszott, csak a két ablak között az olajfestmény lendült egyet és ütődött tompán vissza a falra, mert való igaz, nagyanyám földi ételei levegősek voltak, akár törvénytömény földneve Anna előtt a lehellet titkos H hangjával légiesek, röppenők, csak fokozatosan sűrűsödve evés köz1119
