Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
s hagyta, hajtsák őt azok, nagy sietségében, hogy a vajúdókat megszabadítsa, hogy az útjába kerülő haldoklók leheletét felfogja, a kör bezárulására nem akadt gondolata, nem volt számára gyermekkacaj, érett bölcsesség, csak csupa megszületésre, átszületésre várakozó csecsemő, s hogy nagyanyámat a halandók között mégis különösen tisztelte, azt sem azért, mintha legalább is a többiek mértékével erényesebbnek, szebbnek, akár lágyabb szívűnek ítélte volna, nem, inkább így: az emlékezet nélküli kezdetek óta úgy mártózott ő meg a reggelben és burkolta magát az estébe, mintha létezne az öntestét sodró min- denségben valaki, valaki nála is előbbvaló akinek mélységéből ő is származik, aki magasan felette, enélkül a bizonyosság nélkül az útját forgató terek pereméről le is szédült volna----hová?----, de azon a nevezetes hajnalon, ég és f öld kettéválásakor valaki kimondta általa a szót: nagyasszony!, - akkor ráismert, ő az! - így hát Jula, a bába a bánat emésztő szakadékait, s az öröm enyhe berkeit egyaránt átlebbenő fuvalom, Róza nagyanyám átváltozásait nem hogy nem rótta meg, de nem is fürkészte, miért is akarta volna megérteni, hiszen a legtöbbet tudta ő róla, ő tudta róla — nem így, aki a legkevesebbet tudta róla, Áron bá’, aki miközben örökösen a törvényt bontogatta szálaira, illesztgette táblákba, törvényen kívül helyezte a játékot, Áron bá’, aki a törvényből csak a törést, az átkaroló forrasztást nem ismerte, aki az egymásba simuló fűszálak és napszakok, a meglepetések kiszámíthatatlan játék-törvénye mögött a rendíthetetlen állandót és megragad- hatót kereste, azt, amit úgy hívott, lényeg, máskor meg eszme, és amikor valakire erősen haragudott s azt harsogta, ennek az embernek nincs ideálja, apró szívünk megnyugodott s azt harsogta, ennek az embernek nincs ideálja, apró szívünk megnyugodott, nekünk bizony mindnyájunknak volt, nekem például a könyv- és papírkereskedő Józsikája túl a patakon a tornyos villában, párom az első gyermekbálon, arca erősen hasonlított a Koldussikátor névtelen hídja alatt csolnakázó toliforgós királyfiéhoz, Sárinak meg a tiszteletes úrék Mózsikája, aki nagy gimnázista lévén nem is táncolt a majálison a pöttöm kislánnyal, bizony észre se vette a rátáguló kék szemeket, de egyszer mégis fodormenta cukrot dugott a markába és Sári ezüst papírba csomagolva azt tolltartójában, ahogy mondta „mindhalálig” őrizte, Margónak a fűszeresék fia hol szentjánoskenyeret, hol fügét ajándékozott, s rágcsálás közben bennünket, akik ideáljainkat csak lopva, a sétatéren pillanthattuk meg, lesújtó fölénnyel tepertek a csak úgy félvállról ránkdobált szavai: — Pisti hozta tegnap mikor a padlásfeljáró alatt - , de még egyebet is, abból ám nem kaptok, na! és nagy- ujjával fügét mutatott bámulatunknak, igen, kislány barátságaink tetőpontot értek mikor suttogva megkérdeztük egymástól: ki ő? így, ha nem is vallot- tuk volna be, hogy van és ki az ideálunk, megnyugodhattunk Áron bá’ haragja minket nem sújthat, gyakran emlegette ünnepélyes hangon, hogy haza és erkölcs, s erre furcsa szorongás fojtogatott egy-egy pillanatig, a feszítés azonban igazi félelemmé sohsem hatalmasodott gerincünkben, mert akárha megkövesedett makacsság és szívós akarat szíjából hasított elvek fémkarikáival lyug- gatott gyeplőt tartott volna cserzett inas kezében, mihamar nemcsak éreztük, de szavakat formáló biztonsággal gondoltuk is, az indulat hevében hánykódó mondások romlott erkölcsről, eszményről, hazaárulásról a miénktől idegen or1115
