Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
és ha a lányok akkor a fonó ablakán nem mertek kitekinteni, és a fonóból hazamenet az ezüsttenger éjszakában nem merték a holdra vetni szemüket, nehogy a holdfarkas elragadja őket, a lehullott szirom, a holdfarkas üldözte a földbe menekült és földbe öltözött és földdé vált, porhanyó termő meleggé, mert nem változott várakozásának izzó parazsa, hogy új névvel szólítsák, hogy új nevet töltsön be a megbocsájtásra, a bebocsájtásra, a kapunélküli jégfal megnyitására, az érett csipkebogyó komoly bíbora, bíbor repedésének pihe- szálnál halkabb mennydörgése ocsudásra kényszerített, többé nem lehetett volna bezárkózni a felismerés elől, de ki ne ismert volna szíwirágforma arcára, tarkójánál a kontya alól minduntalan kibújó makrancos kis fürttel, szája jobb sarkán a haragjában sem tűnő mosolygödröcskével, kendőlombját lengető karjára, keblének, csípőjének, minden tagjának érett gyümölcs gömbölydedé- re, s mozgásában kedvesen csobogó, mégis hullámzó nyúlánk rajzára, s az egész testet tojáshéjába fogó egységére és tojáshéján keresztül, akár Orsolya néni töpörödött szatócsboltja és játékbazárja kirakatában az üveggolyók, szüntelenül változó, egymásba csavarodó, türelemmel számlálva hétszínű, de a gyermekkézben forgatva számlálhatat- lan tarkaságban szivárványozó szálaira, úgy lehetett tojáshártyáján át az egymást váltó ismeretlen/ismert tájakra látni, de mire egyiket tekintetembe fogtam volna, már a másikba futott annak színe, kanyargós útja, tornyai, lankái, mesgyéje, szárnya, füstje, fel egészen a Hargita fekete kapaszkodóján a szót- lan fenyők útján kivilágosodó gerincig, ott állt és haladt szaporán, feljebb, egyre feljebb, nyaka, éjoldalon növekvő virágok szára fényre szomjazva magasra nyúlt, fejét így emelte, csak a csúcsot fürkészte, észre sem véve mint engedi át törzsét a hegyoldal az erdei fenyők után a lucfenyőnek, majd a fekete fenyőnek, azután csak a vörös fenyőnek ad ágyat, mígnem valamennyi alól kihúzza porhanyó testét, s a szakadékba meredő ösvény mellett, ahol már ember nem, csak vaksi mokány lovak lépkednek biztonságosan, egyetlen cédrusfenyő magányának iszonyatos forrásából teremt gyökerének tápláló anyát, koronájának átúszó felhőt, felhőt emésztő kegyetlen azúrt - a cédrusra sem nézett, ahogy ritkult a rengeteg, ahogy törpültek a fenyők, s lett ő mind magasabb, észre sem vette, mint váltja fel a sudár fákat a boróka, a hitvány cserje, mint fogy a föld lába alatt, már karszt repedésbe szorult bogáncs se, már bogár se, a havasi gyopárt csak érzékeny talpa láthatta, mert anélkül, hogy fejét a sziklacsúcs irányától fordította volna, okos lábbal átlépte, s ahogy kopárodott a táj, úgy vált szeme mind átlátszóbbá a szomjtól, hogy tisztán hatoljon át rajta AZ, akit meg kell látnia, ott az ormon, szeme áttetsző kristályában legyen egyszerre látvány és forró valóság, adjon neki testet, láthatatlant— a király, a király — hallottam hangtalan hangját— nem látta---feje hanyatlott, egyszer azonban még felsugárzott, és kinyújtotta karját fe lé, hogy elérje, hogy elérjék, hogy az utolsó hegyfokra, ahová lélegzetéből már nem telt, a felette élő lélegzet felsegítse, emelje magához az, aki nem állt a hegycsúcson a sötét szeleken kívül ki lakott volna a hegycsúcson - ? 1103
