Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Varga Imre: Ahonnét jöttem, ott most háború van - Beszélgetés Balázs Attilával
dimenzió, ahol majd találkozom halott Sziveri János barátommal valahol. Ha nem is úgy esik, ahogy egykor történt: sörözve egy füstös vajdasági kocsmában és meg akarván váltani a világot.- A sors kemény kézzel lökött válaszútra. Vannak-e olyan képzeteid, véleményeid, nézeteid, amelyek elzárták előled a világ igazi képét, amikben most csalódtál? Mit kell most ahhoz újrafogalmaznod, átértékelned, hogy életed illúziók nélküli, de tartalmas legyen? Micsoda múlik rajtad és mi a körülményeiden? — Amint megnyugodtam, megrágom ezt a kérdést is. 1991. december 30. Függelék az interjúhoz Nem tudom, pontosan miért, de nehezemre esik most hozzáválaszolni még bármit is ehhez az évekkel ezelőtt készült interjúhoz, amelynek körülbelül olyan hányattatott és kifürkészhetetlen lett a sorsa, mint amilyen, gondolom, az enyém volt, amikor a beszélgetés készült. S ha eddig nem, akkor most majd hirtelen nagyon érdekel valakit? Amikor még csak most válik itt sokak jövője tényleg talányossá? Mert megítélésem szerint ez történik. Na, mindegy... Orvosságom erre nincs. A háborúról vallott nézeteim időközben nem módosultak, csupán annyiban, hogy most már több bűnbakot látok, mint akkoriban. Ehhez el kellett múlnia ennyi időnek, s valószínűleg ez a bűnbak-szaporodás annak a jele, hogy az ember menet közben gondolkodik, ellenben erre itt most nem térnék ki. Egyrészt azért, mert már többször is adódott alkalmam nyilvánosan kifejteni véleményemet az odaát történtekről, másrészt mert ugyanez valamikor leírandó, csaknem könyvnyi anyaggá duzzadt, aminek elmesélésére nem ez a megfelelő pillanat. Annyit azonban mondhatok itt, nagyon kevés maradék illúzióval, optimizmussal, hogy úgy érzem, most van az első komolyan vehető lehetősége a békének, mégiscsak, s hogy egyáltalában eljutottunk, eljutottak valakik idáig ezen a túl hosszúra nyúlt úton, ez már valamit jelent. Sajnos, ha nem sikerül, akkor viszont azt hiszem, csaknem lehetetlen lesz megúszni egy ugyan kit érdeklő, fránya balkáni háborúnál szélesebb tömeggyilkolászati konfliktus nélkül. És akkor már csak ennyit tudok mondani: Úristen irgal- mazzon, ha még képes rá! Valahányunknak. Ezt mondom a békébe vetett maradék hitemmel. Illúziómmal? Egyébként maradt még csipetnyi hitem - illúzióm? - a tartalmas és értelmes írói munkát illetően is, bár elég kevés, bevallom, s ez, hogy kevés, nagy kihatással van hangulati ingadozásaimra. Ezért se nyugodtam meg teljesen. De lehet, hogy erről meg azt gondolom, hogy a teljes lelki nyugalom egyenlő lenne - legalábbis esetemben - az írói halállal. Ezért hát kérem: ne vegyenek még le az életben tartó, izgalmas szerkezetről! Különben most ismét együtt élhetek a családommal, ilyen értelemben is folytatódik az „eleven hagyomány”, a sajátoménak vélt szobámat dohányfüstölöm be, s ott szorongok a füst közepén, s megpróbálok bizonyos kérdéseket 1099
