Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Beke György: Nyelvi szabadságháború (esszé)
ségi román nemzet kisebbségi iskolapolitikájának következménye. Mivel a szakmai ismereteket anyanyelven szinte mindig elzárták a magyar fiatalok előtt - még a „legjobb időkben”, 1947 táján is a szakmai oktatás az anyanyelvű képzés leggyöngébb pontja - kénytelenek elméleti líceumokban végezni tanulmányaikat. Ezzel szemben a román tannyelvű osztályokban csak a diákság 44,8 százaléka tanul elméleti részlegen, 56,2 százalékuk szakmai képzésben részesül. Tehát a román diákok oktatása a társadalmi igényeknek megfelelően oszlik meg a humán és a reál szakok között. Ez egyben erőteljesen befolyásolja a végzett tanulók elhelyezkedési feltételeit és majdani keresetét is: sokkal inkább keresik és sokkal jobban megfizetik a szakmai képzésben részesült fiatalokat, mint az elméleti líceumok végzettjeit. De még a szakoktatáson belül is szembeötlő hátrányba szorultak a magyar diákok román társaikkal szemben. Aromán tannyelvű osztályokban a diákok 30,1 százaléka tanulhat ipari, illetve 86 százaléka közgazdasági profdokon, de a magyar tannyelvű osztályokban ez az arány csupán 17,4, illetve 4,5 százalék. A jobb elhelyezkedést és nagyobb keresetet biztosító pályákra a magyar fiatalokat jóval kisebb számban engedik be, mint a románokat, és vannak szakmák, amelyektől teljességgel távol tartják őket. A bukaresti oktatási kormányzat magyarellenes beállítottságát mutatja, hogy csak azokon a vidékeken engedélyez - egyelőre - nagyobb lehetőséget a magyar nyelvű szakoktatásra, ahol a helyi közvélemény kikényszeríti ezt. Tehát a tömbmagyarság lakóhelyén, a Székelyfóldön. Szatmár megyében például - de más, hasonló példát is választhatnánk - a magyar diákságnak csak 26,9 százaléka járhat anyanyelvű szakmai iskolába. A szakmákon belül is, az építőipari, gépipari, faipari szakokon még jóváhagyták egy-egy magyar osztály létesítését, de könnyűipari, közlekedési, távközlési és élelmiszeripari szakokat csak román tannyelvű iskolákban, illetve osztályokban engedélyeztek. És Szatmár még nem is kimondottan szórvány vidék, hiszen a lakosság — hivatalos adatok szerint - 38 százalékban magyar nemzetiségű. Az „igazi” szórványokban egyáltalán nincs magyar nyelvű szakoktatás. De kísért a Ceausescu-diktatűra gyakorlata is: a hivatalosan magyar tannyelvű szakipari líceumokban, illetve osztályokban a tantárgyak 29, illetve majdnem 50 százalékát románul tanítják. Illuzórikussá vált és az új oktatási törvény alapján még inkább azzá válik a magyar nyelvű szakoktatás. A szakoktatás következetes, kíméletlen románosítása folytán, az 1993/94-es tanévben 10.611 fiatal, a középiskolások 20,53 százaléka román tagozatra kényszerült beiratkozni. A romániai szakiskolákban tanuló diákok 6,5 százaléka magyar (390.681-ből 25.394), de közülük csupán 6.242 diák tanulhatta a szaktárgyak egy részét anyanyelvén. Lényegében nem is beszélhetünk magyar tannyelvű szakiskolai oktatásról! Még mostohább viszonyok uralkodnak a felsőoktatásban. Csupán a tanár- és színészképzés folyik anyanyelven, ezek ugyanis eleve nyelvhez kötött szakmák. Noha emelkedés mutatkozik a magyar egyetemi hallgatók létszámában, ezt a növekedést jóval meghaladja a románok gyarapodása, és így a magyarok részaránya gyorsan csökken. Míg a diktatúra idején a főiskolások 5,4-5,8 százaléka tartozott a magyar nemzeti közösséghez, az 1991/92-es tanévben ez az arány 4,5 százalékra csökkent, 1993/94-ben pedig 3,7 százalékra. Tehát az 1065
