Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Beke György: Nyelvi szabadságháború (esszé)
nöksége úgy találta, hogy az új román oktatási törvény és a szlovák „alternatív” oktatási koncepció az erdélyi és a felvidéki magyarság megmaradását, anyanyelvű intézményrendszerét és nemzeti közösségi létét fenyegeti. „Az alapvető emberi jogokat és az európai normákat semmibe vevő asszimilációs törekvésekkel szemben, a Magyarok Világszövetsége, összefogva a történelmi egyházakkal, tiltakozásra szólítja a magyar nemzetet. Az önvédelem erős eszközére van szükségünk: a közös anyanyelvi-szellemi ellenállás Kárpát-medencei védővonalára, amely Európa tisztességes szövetségével erősebb lehet a fegyverek szavánál!” Első eset a trianoni békekötés, 1920 óta, hogy egy magyar szervezet, az összmagyarság képviseletében egybekapcsolja az elszakított nemzetrészek nyelvi gondjait, és egyszerre lép fel az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpátaljai magyarság nyelvhasználatának korlátozása, a nyelvi asszimiláció ellen. Célszerű-e vajon egyszerre négy irányban is frontot nyitni? Senki nem kérdőjelezi meg a küzdelem időszerűségét. Anyanyelvűnk megmentésének talán az utolsó lehetősége áll előttünk. De a két világháború közötti tapasztalatok azt mutatták, hogy a Kelet, Észak és Dél ellen egyidejűleg folytatott magyar viaskodás szövetségbe kovácsolta azokat az országokat, amelyeknek a hagyományai, szokásai, civilizációja mélységesen eltért egymástól. Magyar- ország történelmi fejlődése sokkal közelebb állt a Csehszlovákiáéhoz, mint a Balkán világát megtestesítő románokéhoz vagy szerbekéhez. Mégis a maradék Magyarországot tekintette legfőbb ellenségének Benesék állama, és az 1918 előtt még elképzelhetetlen Kis-Antant (a Nagy-Antant, a Nyugat sugallatára és védnöksége alatt) Prága, Bukarest és Belgrád között jött létre. Más kérdés, hogy ez az elsődlegesen katonai szövetség éppen hadászatilag ért el legkevesebb eredményt. Az európai nagyhatalmak viaskodásában összeomlott. De megmaradt a „hagyománya”, az a román, szlovák, szerb tudatba ivódott meggyőződés, hogy Trianonban megszerzett területeik védelmében minden körülmények között együtt kell működniük. Ezért aztán akkor is érezhető volt a Kis-Antant szelleme, mikor Közép-Kelet-Európa országai egyazon katonai szövetség, a Varsói Szerződés tagjai lettek. Főleg a kisebbségi politikájukat próbálták összehangolni; más téren nem nyílott erre lehetőségük „Moszkva mundérjában”. Külpolitikai síkon két példáját említeném ennek a „lappangó” együttműködésnek. Noha Jugoszlávia, Tito rendszere ellen, a „láncos kutya” korszakban Románia tüzelt leghevesebben - a „kiátkozó” gyűlésen a román pártfőtitkár terjesztett elő jelentést 1948-ban - az enyhülés első jelére ugyancsak Románia lett Jugoszlávai „legjobb barátja”, s ennek jegyében Tito és Ce- ausescu rendszeresen találkozott, vadászott és főként - egyeztetett. Nem annyira Moszkva ellenében, mint inkább arról, hogy miként lehet kordában tartani a kisebbségeket. Mikor 1968-ban a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Dubcek Csehszlovákiáját, a román „távolmaradást” - vagy lehet, hogy Románia szándékos „kihagyásáról” volt szó? - Bukarest, legalábbis belső használatra, párttagjai számára, a „hagyományos román-csehszlovák barátsággal” magyarázta. Egyébként Ceausescu és Dubcek felfogása, irányvonala a társadalmi és politikai reformok kérdésében szögesen szemben állt egymással: a román diktátor nem „reformálni” akarta a pártdoktrinát, hanem minél jobban 1058
