Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Olasz Sándor: Zónaidő - Nagy Gáspár könyvéről
Nagy Gáspár számára az a fontos, milyen módon válik egy mű emberileg jelentőssé. Ha nem bír ilyen jelentőséggel - vallja a költő akkor semmit sem ér. Hogy Nagy Gáspár a megértő-felelő kultúra vonzásában nőtt fel, mi sem bizonyítja jobban, mint Az emlékezés joga című esszé. („Lelkében átigazítson egy homályos földrészt, de megértse mégis annak koordinátáit...”) Holt és élő elődök példáit, verseiket és sorsukat is abból a szempontból faggatja, hogy „élet és mű ábráit” egymásra rajzolhatja-e. Az alkotás tisztasága és erkölcse ragadja meg Zbigniew Herbert híres verse (Cogito úr egyenes testtartása) olvasásakor is. A Nagy László átköltésében ismert vers másként gondolkodó Cogito ura a totális erkölcsi züllés, gyávaság és lealjasodás idején sem akar „térdre esni” és „hű alattvalói leveleket” írni. Ha Nagy Gáspár verseit a közép-európai irodalmak tükrében tanulmányozzuk, még világosában látjuk, hogy a költemények centrumában mindig teljes személyiség áll, aki közvetlenül fejezheti ki önmagát, bármiről is beszél. Hiányérzetről, betöltetlenségről szólnak ezek a versek, a személyiség azonban minden pillanatban megragadható. Ez a költői magatartás teljesen eltér attól a mai líránkban gyakran tapasztalható jelenségtől, hogy a személyiség eltűnik a versből és megfoghatatlanná válik. Nagy Gáspár számára vannak evidenciák. Ilyen bizonyosság a szubsztancia föltételezése, s annak a hite, hogy ez a lényeg a költészeten túli világban kereshető és megtalálható. Nagy Gáspár kivétel nélkül olyan közép-európai költőket tart szellemi rokonának, akik a megszenvedett műalkotás esztétikáját folytatható örökségnek tartják. Eszerint a megélt, megszenvedett élet a műalkotás feltétele. A pokoljárás teszi „tudóvá” a költőt: „... a büntetést, a tehetséghez méltót senki nem kerülheti el - írja egy helyen. - Ezt minden induló költőnek kötelezően nyakába tenném, s nem érem, de súlyos és szabálytalan, ezért minden mozdulatai sebeket ejtő kő formájában. így cselekedj, amikor a szavakat illeszt- geted, így válassz Mestereket, és kötelezően így öld meg őket! Ha ezt tudod, csaknem mindent tudsz a költészet poklaiból.” A Kiszálló) önkéntes c. vers Da- nilo Kistől vett mottója is azt erősíti meg, hogy a „vérbeli írót” korunkban is a „kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.” A Litvánia területén született lengyel Nobel-díjas Czeslaw Milosz Filológia c. versét saját fordításában közli Nagy Gáspár. A vers - Milosz által írt -jegyzete a nyelvnek a kelet-közép-európai népek életében betöltött kivételes jelentőségére hívja fóla figyelmet.: „Litvániát sokkal inkább a filológia teremtette meg, mint a történelem. [...] a nyelv élesztette újjá. Innen ered a nyelv jelentősége a litvánok számára...” Más kérdés, hogy az alkotás szintjén a nyelvbe vetett bizalom megingásának lehetünk tanúi. A valóság égető nyelve c. versben olvashatjuk: „A nyelv már nem ad világot, / a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat; / / teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt / nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok, / / pompás feminin nyafogá- sok, / hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának”. A „nyelv nem gyújt világot” helyzete azonban feladatot, „teendőt” ad a költőnek. A szavak alkalmatlansága olykor Nagy Gáspárt is elbizonytalanítja, verseiben azonban a szubjektum változatlanul uralni, használni akarja a nyelvet. Am Nagy Gáspár - igaz, óvatosabban és a tradíció lényegi elemeit meg1055
