Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - G. Komoróczy Emőke: Határ Győző: Bábel tornya
újra teljes pompájában ragyog, de aki látta ezt a jelenséget, nehéz végzetszerűség szorítja el a torkát. A Torony valójában már „emberemlékezet óta” épül: hübriszből, gőgös lázadásból, az istenek titkát meglesni óhajtó emberi kíváncsiságból. Tubái, a karavánok Felvezetője, maga is negyven éven át építette, s tíz év óta van mostani tisztségében. Nemzedékek nemzedékek nyomában indulnak, „a népek unokái és az unokák népei”, bábeliek és idegenek, subancok, iparosok, kőművesek, katonák, feleségek és Istár-papnők. Hatalmas, jól megrakott szekéralkotmányokon, sorbafogott ökrökkel döcögve haladnak a karavánok, végeérhetetlen láncolatban, vidáman nyüzsögve, csodavárón. A teraszok között csiga-tornyok, kőlajtorják futkároznak; a toronyoszlopokat hatvan jól megtermett harcos sem éri körül, bensejükben szalmavékony rejteklépcső; fülkék fenségében istenszobrok, trónusaikon gyöngyfüzérek. Beszélik-suttogják, hogy az építők minden emeletbe széplány vérét keverték (a legkövérebbet kiválasztják, mint Torony Szépét aranyketrecben felhizlalják, majd gyengéden feldarabolják, széthordják az állványokon, daráját a cementbe kavarva, szeleteit a téglák közé). Tehát a Kőmíves Kelemenné bábeli változata!... Lehet-e tartós az, ami véráldozatra épül? S ha a suttogás nem is lenne igaz, épp elég az is, hogy a papok minden emeletfordulónál levágnak egy bárányt, fejét imák duruzsolá- sa-mormolása közben a szent tálba belógatják, lábait szétfeszítik, s egy öreg eridui „alámetszéssel szívig lékeli”. A világmítoszt átszínezi-átvérzi tehát a közép-európai (pogány) és a keresztény mitológia. Számtalan jelzés, jóslat utal a fenyegető veszedelemre, de a felfelé igyekvők tudomást se vesznek róla. Az épp elvonuló karaván marcona hadfiai a háború szépségét, élvezeteit ecsetelik, az asszonyok körüli „hadjárataikról” tréfálkoznak; míg a nyomukban haladó Istár-batáron vígan hancúrozó örömlányok huncutul évődnek selábú kocsisukkal, az Urukból való Nidduduval, aki tülökre húzott citeráját rázza-veri, s parázna dalokat énekel. Niddudu félig- meddig „alkalmazott” költő, aki valamiféle „magaslati” levegőt áraszt, ért az álomfejtéshez, és víg dalával („zengeráj, zengeráj, zeng a kupleráj”) kedvet ébreszt az építkezéshez. „Mi, önkéntes kőmívesek, egy kicsit mi is hasonlatosak leszünk hozzá, és azok leszünk: az ember, aki hangszerből él” - ezért hozták magukkal „mihasznasága” ellenére az építők. Egy Szent Látnok és vásárjós is van velük: a gutium-beli Yarlaganda, aki sámáni révületben rikol- tozza: „Ez a torony lerontatik. Le! le! le! lerontatik”. Hiába csitítják a többiek, nem tudják elhallgattatni. Azt is hirdeti: Bábel tornya örökkévaló; azaz mindig újra megkísérlik felépíteni. Majdan, tizenkét szár, azaz tizenkétszer háromszázhatvan esztendő (vagyis mintegy két napév) múltán „Új Tornyot kezd az erős”, s a későbbi népek (újra) kopognak Niszabának, a Termékenységistennek, aki majd átereszti őket a Kapun, s akkor az akkori építők végre „meglátják a Napisten lakását”. A tömeg azonban nem szívesen hallgatja a Szent Látnok próféciáit, hiszen most rögtön szeretne a Toronyba feljutni, így aztán többen nekirontanak s megkövezik. A jobb érzésű Vezető Istár papnőinek gondjaira bízza, akik vigasztalják, sebeit bekötözik. A nép soha nem szereti szent látnokait, az igazmondókat. Inkább kedveli azokat, akik illúzióiban, önáltatásában erősítik. Valójában azért épül mindig Bábel tornya, s azért omlik is össze, mert csupán az emberek reménye — és 1041
