Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: A "határológia" elméleti megalapozása - Határ Győző: Özön közöny

Határ Győző úgy gondolja tehát: nem az a főprobléma, hogy van-e vagy nincs isten. „Isten üzeni, hogy él és jó egészségnek örvend”: egében a vallások és a bölcseleti rendszerek még jó ideig fenntartják. Azonban a világ működésében nemhogy az ő keze nyoma nem fedezhető fel, de még „a Gonoszisten poklos gondviselése” sem. „A kozmikus erők irdatlan léptéke, dúlásuknak egykedvűsége láttán - ha háborgásukban tetten éri - az életféltő emberlény a protagoreicitás emberbőréből kibújhatatlan létrémületével nem is nevezheti őket másnak, mint emberellenesnek”, s szeretné megszelídítem, maga képére formálni, értelemközelbe hozni az elviselhetetlent. Mindhiába: az ember a lét torlásában csupán „a részvétlen könyörtelenség permanenciáját tapasztalja”.

Végül is mindannyian átesünk a halál „defloreáló” aktusán, mint az ős-indián kultuszokban feláldozott Napszüzek. Mindegy, hogy mit érzünk, - rettegünk-e, remélünk-e, s mit mondunk-gondolunk „az utolsó szó jogán”. „Az aszfaltba/lépcsőbe/kert- be/sírkőbe bugyolált világnak az irgalom nem természete”, „az üdv a természetben nem számos”.

„Jaj annak, aki imilyen-amolyan üdvöket elvévén, más üdvöt nem ád” - zárja monumentális eszmélkedését Határ Győző. Tehát Jaj neki”, mint mindenkinek, aki szertefoszlatja az illúziókat. Ezt nem szabad. „De a nemszabad a természetnek nem természete”. Az őszinteséggel, kíméletlenül konzekvens racionalitásával arra „nevel” bennünket: tudjunk illúziók és önáltatás nélkül szembenézni önmagunkkal s világunkkal.

A marxizmus hosszú és nyomasztó szupremáciája után felszabadítónak érezzük ezt a monumentális létfilozófiai értekezést, amely mind bölcseleti, mind művészi alkotásként megállja a helyét. Előzményeit leginkább a Madách nyomán megélénkülő múlt század végi és e század eleji filozófiai érdeklődésben ismerhetjük fel. Ekkortájt indult el néhány európai rangú gondolkodónk azon a magyar irodalom és közízlés számára „idegennek” ható úton, amely az empírián túli „léttitkok” ostromlásával az emberi önszemlélet határait igyekezett tágítani, a tradicionális „szemléleti”, „tapasztalati” valóságlátást a metafizikai „lényeglátással kiegészítve-felcserélve. Csupán a legismertebb neveket említjük, kiknek műveit - sok évtizedes eltemettetés után - jószerivel csak az utóbbi évtizedben ismerhettük meg: Palágyi Menyhért, Szende Pál, Schmitt Jenő Henrik, Ferenczi Sándor, Posch Jenő, Zalai Béla, majd Szilasi Vilmos, Tábor Béla, Szabó Lajos, Hamvas Béla etc. Ezek a különböző indítékú és felfogású, bizonyos értelemben egymást kiegészítő-ellenpontozó, de a bölcselet autonómiáját, mindenféle ideológiai, vallási befolyástól mentes szabadságát egyként tisztelő alkotók inkább gondolkodói, mint irodalmi munkásságukkal tűntek ki, - Hamvas Béla kivételével, aki szépíróként is jelentős. Kezdeményezéseik jórészt már a maguk korában megfeneklettek az elvont gondolkodásban meglehetősen iskolázatlan hazai közszellem ellenállásán. A „fordulat éve” után a „lukácsizmus” még nevüket is törölte a köztudatból; az élők közül pedig mindazokat kíméletlenül félresodorta, akik nem hajoltak meg az „egyetlen Igazság” erőszakos hegemóniája előtt. Aki itthon maradt (mint Hamvas Béla), az teljesen „kiszigetelődött” a szellemi életből; aki elmenekült (mint Határ Győző, kétszeri fegyházbüntetés után), annak emlékét is igyekeztek eltemetni.

A művek azonban „feltámadnak” és újraélnek. Határ Győző, aki „filozófus-regényekkel” kezdte pályáját (Csodák országa Hátsó-Eurázia, 1943\Heliáne, 1947; Az Őrző könyve, 1948), „mostoha” sorsa következtében végül csak a „Senex Fomikátor” időszakában, élete delelöjén, önként vállalt száműzetésében teljesíthette ki a maga bölcseleti rangú szépirodalmi munkásságát, avagy: szépirodalmi rangú bölcseleti munkásságát (Intra muros, 1978; Özön közöny, 1980; Szélhárfa I—III., 1982-1983; Köpönyeg sors, Julianus ifjúsága, 1986; Az ég csarnokai, 1987; Filozófiai zárlatok, 1992).

Nála a filozófia vált a művészet anyagává: belőle - saját élettapasztalatai bölcseleti átvilágításával — szívja gondolati konstrukciójához az éltető nedvet. A világ- irodalomban talán leginkább H. Hesse és H. Broch, esetleg J. L. Borges alkotásmód665