Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

lahová, a lelki tünetek okához, itt meg marad az emlékezés kuszaságában. Lehetetlen volt rendbe rakni őket, mert nagy részük egész életemet áthatotta, nem csak azt az időt amikor először bukkant fel. Azért megkíséreltem legalább egybetartozó csoportokba gyűjteni, de ez sem ad végleges rendszert. Mégis — gondolom — az apró emlékek halmozása ad valamilyen képet arról, amit én sem ismerek teljes mélységében és értelmében, azaz önmagámról.

IZABELLA UTCAI LAKÁSUNK

VI. kerület Izabella utca 68. II. udvar III. emelet 23. Itt laktunk 1919-től 1938- ig, én 1937-ben nősültem, szüleim ekkor építkeztek Pesthidegkúton. Ezt Édesapám részletesen leírta Visszaemlékezéseiben. A házban rajtunk kívül még az első udvarban lakott egy keresztény család, a többi mind egy szálig zsidó volt, méghozzá szegény zsidó. Jól megvoltunk velük, nem néztük más voltukat. A pincéből szűk csigalépcsőn kellett felhordani a szenet, fát, később ezt én tettem meg, de már Pesten, az Alkotmány u. 20. I. 5. lakásunkban. Kolozsvárott előbb a Jósika utcában laktunk villalakásban, majd a Rákóczi út 72-ben egyemeletes házban, az emeleten Fülöp Géza dr.-ék laktak, attól fogva mindmáig jó barátaink. A Jósika utcában ért minket az 1944-es nagy amerikai bombatámadás, amit az állomás ellen intéztek, úgyhogy Marica nem bírta idegekkel és felmentünk Visegrádra a Wünsche családhoz, valahogyan rokonok voltak. Az ostrom előtt beköltöztünk Pestre, „mivel ide elit csapatok fognak bevonulni”, no ezt meg is kaptuk. Pesten előbb Lőrinczy Szabolcsék lakásában laktunk - ők Leányfalun voltak -, de ennek csak egy négyüléses óvóhelye volt (itt Szabolcséknál talált meg Veres Péter és hozta vissza a bőrkabátot). Onnan átköltöztünk a Széchenyi-villába Irmiékhez, akik elmenekültek onnan le Katóékhoz (Windhardné dr. Marica unokatestvére) a Dessewffy utca 16. alá, innen aztán 45 kora tavaszán teherautóval és vonattal vissza Kolozsvárra. Itt Balogh Edgárék költöztek be lakásunkba, akik néhány hét múlva magunkra hagytak, azért költöztek be hozzánk, hogy megmentsék holminkat. Valóban néhány könyvön, élelmiszeren kívül semmi sem hiányzott. Azt is az alatt vitték el, amíg a ház lakatlan volt.

A visszavonuló szovjet hadsereg le akarta foglalni lakásunkat, hogy menjünk ki onnan; dehogy megyek, itt van a könyvtáram. Végül egy szobát meghagytak, burzsuj, mondták a sok kép láttán, burzsuj a fenét mondtam - mert akkor még elég jól beszéltem oroszul, én festettem. - Á, hudozsnyik? És el kezdtek tisztelni. Őket is le tudnám rajzolni? Hogyne s ettől kezdve nem volt nyugtom, egyik váltotta a másikát. Egyszer az egyik baka arca olyan ismerős volt. Nem hanti? - Nem, nem. Mansi - nem, hát mordvin? Igen, igen. Kihoztam Zsirai Finnugor könyvét s mutattam fényképeket, papuska, mamuska örvendezett, s elmagyaráztam neki, hogy rokonok vagyunk. Utána hallom, hogy a kapitány kérdi őt: mit beszéltetek a gazdával. 0, a gazda nagyon okos ember, elmagyarázta, hogy mi meg a románok rokonok vagyunk. No, kotty belé szilvalé. Ehhez hasonló hiábavaló magyarázatot csak az Athos helyen tartottam a Szent Koronáról, amikor is a végén azt kérdezték, hogy végre mondjam meg a köztársasági elnök nevét! 1949-ben ki kellett jönnöm Kolozsvárról. Előbb Dóra néninél laktunk (Üllői út 121.) az V. emeleten, majd a

91