Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Czigány István: A huszárság - a "magyar fegyvernem"
zást, mégis irreguláris taktikájuknak éppen úgy meg voltak a saját automatizmusai és fortélyai, mint a „hadügyi forradalom” nyomán kialakult gyalogságra alapozott reguláris harcászatnak. E különbséget az Európa nyugati felétől eltérő hadügyi, politikai, kihívás és a társadalmi, gazdasági környezet sajátosságai együttesen eredményezték Magyarországon. Tudnunk kell azonban, hogy az irreguláris harcmód csak egy reguláris haderő keretében ütőképes. Egymagában a könnyűlovas taktika, vagyis a huszáros harcmód nem üdvözítő. A REG ULAR1ZÁLÁS ÚTJÁN A törökellenes felszabadító háború korában (1683-1699) a császári hadsereg vezérei Lotharingiai Károly hercegtől Sávolyai Jenőig a modern hadviselésben az oszmánok és a nyugati ellenfeleikkel szemben egyaránt nélkülözhetetlennek ítélték a huszárokat. Bá- deni Lajos, akit a törökök felett aratott győzelmeiért „Türkenlouisnak”, vagyis „Törökla- josnak” becéztek, 1691-ben például tízezer huszárt kívánt bevetni a franciák ellen. Nem véletlenül! Ugyanis a kor mérvadó katonai szakemberei hamar felismerték, hogy a nehézkesen mozgó, olykor százezer főnél is többet számláló haderők az utánpótlás elvágásával, megzavarásával rendkívül sebezhetők. Nagy csaták helyett inkább arra törekedtek, hogy az utánpótlás megbénításával, fontos erősségek meglepetésszerü lerohanásával, az ellenség hátországában végrehajtott gyors betörésekkel, olyan hadászati szituációba hozzák ellenfelüket, hogy az vereségét elismerve békét kössön. Mindezen feladatok végrehajtására a hu9zárságot tartották legalkalmasabbnak. Nehezen kiszámítható taktikájukkal folyamatosan zaklatták az ellenséget, elfogták utánpótlását, de képesek voltak saját seregük ellátásának védelmére is. Különösen fontosnak tartották szerepüket a felderítésben és a hírvivésben, hiszen részletes térképek nem léteztek, a kommunikáció pedig lovas futárokra szorítkozott. Gyors, nagy erejű, átkaroló rohamaikkal a nagyobb csaták sorsát is eldönthették. A magyar könnyűlovasság integrálódásának a folyamata, a törökellenes felszabadító háborútól Mária Terézia uralkodásának első évtizedéig tartott. Az első két reguláris huszárezred felállításával 1688-ban Czobor Ádám grófot bízta meg a császári hadvezetés. Az egyik ezrednek Pálffy János gróf lett a tulajdonosa, s az 1798 után a 9-es hadrendi számot viselvén egészen a Monarchia felbomlásáig fennmaradt. A harmadik reguláris huszárregimentet megszervezésére 1696-ban került sor, amikor a császáriak az oszmánokkal vívott háború mellett Westfália birtoklásáért a franciákkal is megmérkőztek. Tovább is szolgálatban maradtak az irreguláris huszárezredek, akiket egy-egy hadiévre toboroztak a főurak, vagy ezereskapitányok saját költségükön, a régi módszert követve „csak” élelemellátást és zsákmányt kérvén az uralkodótól. Bár jelentőségük folyamatosan csökkent, maradványaik újra erőre kaptak Mária Terézia háborúi idején, de most már a nemesi insurrekció keretében. Köztudott, ha egy hadsereg épp nem háborúzik, akkor átszervez, s jól működő apparátusok esetén a harci tapasztalatokat hasznosítja. Ezen aktusok természetesen a reguláris huszárcsapatokat sem kerülték el. A XVIII. század elején a huszárezredek létszámának nem voltak merev határai, a béke és háború igényeitől függően 600-1000 fő között mozogtak. Általában tíz századra osztották fel az ezredet, ahol két század alkotott egy svadront. Előfordult azonban, hogy egy-egy nevesebb parancsnok zászlaja alá többen sereglettek, s akár 15 századot is számlálhatott az ezred. Meglehetősen bonyolult volt a huszárezredek átszervezésének folyamata, hisz nemcsak a létszámokat csökkentették, hanem egyes egységeket megszüntettek, vagy összevontak. Példa erre 1721-ben Esterházy József és Ebergényi László ezredének beolvasztása a Nádasdy huszárregimentbe, mivel az 1717/18-as török háborút követően az ezredek létszámát 590 főre szállították le. 880
