Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Ambrus Lajos: Szókalauz - Mit ér az ember, ha huszár?

róla, hogy Bismarck városát magyar huszárok sarcolták volna, mint ahogy maga Nagy Frigyes Öméltósága sem akart hinni a szemének-fülének, ámde saját feleségét mégiscsak Hadik bigebajszú huszárjai tartották áristomban és nem a füllentés nemzetközi hírű atyamestere, Háry János.

„Fényesen tünteté ki 1757 katonai elmetehetségét és vitézségét” - írja Hadikról a mára szinte nélkülözhetetlen Közhasznú Esméretek Tára 1833-ban. „A nőkirály (Mária Terézia) neve napján váratlanul megjelent 3000 jobbadéra magyar huszárral a porosz király lakóvárosában, Berlinben. Az ottani őrseregből 800-at levágván s 300-at hadi foglyul vivén, 310 000 tallér hadi adót kívánt, s nőfejedelmének 24 pár finom aranykesztyűt külde lovagajándékul. A berliniek vissza akarák ugyan őt tartóztatni addig, míg segítséget nem nyernének, de Hadik elég okos volt a cselt átlátni, s 6 porosz hadfellel elsietni, minek előtte még herceg Dessau, porosz fővezér, nékiek segítségekre jöhetett volna.”

Arcképe tehát, Somogyi Győző barátunk portréja, ma ott lóghat(na) szobánk falán, öregapánk fénykép-beragasztotta fejű huszár-emléklapja mellett. Hadjárata: ügyes szervezés, körültekintő összjáték, fegyelem, vakmerőség, kitartás, blöff, miegyéb - és még valami másnak a tudása is, olyasminek, amit a kor katonai lángelméje, Nagy Frigyes is elképesztőnek tartott. Nem mintha ez titok volna, mélység avagy a magasság, amely a háborúról, a vagdalkozásról, a sarcról, rohamról, felkoncolásról szól. Nem, de végül is ez metafizikus titok: az ember és egy másik „szociális lény” (ló) különleges és példátlan együttműködésének hihetetlen lehetősége.

S hogy ezek után mit is érne az ember ha huszár volna — hagyjuk, sose próbáltuk, próbálhattuk. Nem is kell az efféle patetikus kérdésekre válaszolni; régente bizonyára többet és mást, mondjuk például ’magasabbrendű öntudatot’ — innét is a nagyon gazdag, ám nem mindig igaz emlékanyag a rokonszenves, lovagias, hősies, délceg lovaskatonáról. De hát ma, a civilizáció alkonyán ő „nem időszerű”, a huszár: hátratekintés, örökös hátraigazodás. Helyette mindenki a mai eszelős villámháborúk atyját idézi, az Első Tankistát, Sedan „hősét”, Gude- rian tábornokot, aki páncélosainak így szónokolt a lövegekre mutatva, és azok értettek is a szóból: Nicht kleckern, sondern klotzen. Nem maszatolni, odacsapni!

A sok egyéb megénekelt hősies áttörés-attak-rohamnégyszög-csíny-cselvetés a múltté - Hadik urunk kései utódai a lengyel lovasok még őrült, hősies, értelmetlen rohamot indítanak a páncéltigrisek ellen a második világháború nyitányakor; véresen szép az őszi kép, és mindnyájan ahogy illik, utolsó szálig odavesznek. És vége. Vége a lovasság két és fél évezredes történetének.

Vége az idejétmúlt lovagerényeknek és lovagregényeknek. Valaki, valami — lelépett a színről. S hogy nekünk mi maradt? Semmi — vagy tán csak az egyre fogyó remény, hogy égbekiáltó bűneinket akár az égiek, akár a földiek egyszer mégiscsak alaposan meg fogják torolni. Ennyi maradt: meg kéne hát változnunk: vagy mondjuk csak egyszerűen lovagiasnak lenni és nem gyűlölni - amint ezt, minő paradoxon, Hadik atyánk közhuszárjai tették.

868