Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Ambrus Lajos: Szókalauz - Mit ér az ember, ha huszár?

AMBRUS LAJOS

^zókalauz

MIT ÉR AZ EMBER, HA HUSZÁR?

Nyilván semmit, mert hogy ő ma már nincs, mert hogy JmgBk ma őt emlegetni merő anakronizmus és képzavar; avíttas 1K\HV képzelgés, mellébeszélés, köldöknézés. Vagyis a huszár: vicc,

idétlenség, tréfa és hazafias (ál)pátosz.

Merthogy a huszár: a háború jelölője és jelöltje is egy- személyben - a hatalomvágyásé, a dühöngésé, a ripőkségé; így a ’huszár’ az erőszak és gyűlölet bajnoka volna, mint mondjuk a légionárius, a zsoldos, az ejtőernyős avagy a kommandós. Igen ám, de így jelölő-jelöltünk imágója rögtön nem vágna össze azzal a tradicionálisan édesded képpel, amit a délceg, nyalka, sportszerű, és a többi figuráról őriz a magyar—francia—német—orosz—olasz és a többi emlékezet.

A ’huszár’-t bizony talán a végzetesnek látszó civilizációs elhülyülés és elpu- hulás miatt érzett lelkifurdalás emeli ily kiemelt helyre a nyelv struktúrájában, hogy sajátságos, alig magyarázható ’pozitív’ előítéletekkel (vö. az említett janicsár, muskétás, bombázó, dragonyos konnotációival) közelítek hozzá. Mintha egy hajdanvolt és egységes civilizációs kultúra utóvédharcosa volna ő, nem pedig a kortalan militáns őrületé; mintha mindazon erények nyelvi megfelelése volna ő, amelyek most, innét, visszafelé nézve, füstté váltak az időben. A ma, ugye, a televíziósított Világbotrány Kora, a „törvényesített és megzenésített em- bernyúzásé” - amikor az az igazságtalanság, amelyet máskor az ég és a föld hatalmai meg szoktak torolni, ma meg van engedve és mindent szabad, ahogy Hamvas mondja.

A ’huszár’ tehát nyelvileg mégsem a Világállam Bajnoka és nem is a Nagy Zsarnok szolgája-balekja (vagy csak naiv-öntudatlanul az) - inkább mint valami Atlantisz avagy Pompeji: elsüllyedt táj, mese. Más vidék — mégha olykor bizony nagyon is militáns természetű - ahogy az ember is olykor a sötétség bűvöletében bukik vissza a létezés távoli, elfelejtett tájaira.

S ha már lennie kell egy hatalmaskodó, militáns, belső tájunknak, nekem is - én még, „játékból” persze, azt is tudni vélném, merre-errefelé találnám, merthogy nem a lélek feneketlen mélységeiben van az, hanem nagyon valóságos földi tájékokon. Legszívesebben, mondjuk, a kétszáz év előtti Berlin környékére tenném, egy jelentéktelen kis háborúra, egy aprócska „balhéra” — amelyről akár sűrű szövetű traktátust is lehetne írni Homér, Plutark és Tacitus modorában.

E sötétkamrából előlopakodott tájnak azért én mégsem zengeném dicséretét, fenséges zordságát, sem lélegzetelállító hal ál-kalandját — ennek a „háborús tájnak” a hőse ugyanis, mit írjunk, egészen egyszerűen nem a hegeli Világszellem megszállottja volna, aki hajóhadakat mozgat Szalamisznál, Actiumnál, Trafal865