Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.

dolom, nem mintha szégyellte volna magyarságát, csak a dolog egyszerűen nem került szóba. A ritka kivétel volt, aki tökéletesen elsajátította a kiejtést s így akcentusa nem leplezte le. Tarján György más eset volt, nem vívott, nem is jéghokizott — ő valaha a pesti Vígszínház világot jelentő deszkáiról mennydörgött, mint a színház főrendezője-és vezető színésze — mert bámulatos orgánuma volt; felesége, Tucika - művésznevén Dán Etelka — valaha a Vígszínház dívája: ők sokkal inkább a múltban éltek. Kiderült később, amikor összekedvesedtünk - egy tágas múlt századi villára emlékszem a Finchley Road-on és T. Gyuri gyűjteményére, mert nemcsak kitűnően sakkozott, de sakk-készleteket is gyűjtött s volt is ott mindenféle: ébenfa, ala- bástrom, jadeit és elefántcsontfaragás - értő irigységgel tartották számon az angol színművészet nagyjainak teljesítményeit, s mint vérbeli komédiások, azzal, hogy az emigráns sors őket a színpadokról leseperte, váltig ügy érezték, hogy leszakadtak a kegyelem köldökéről. De nem csaptak rossz vásárt: T. Gy. az egész hatodik emelet fölött királykodott, pajtáskodó fólöttesei a rádiónál szemmelláthatólag meg voltak elégedve vele és bírta a Külügy bizalmát - nyugdíjaztatásakor magas kormánykitüntetést kapott.

KL És minden műsorsegédre vonatkozott a szabály, hogy „minden napra egy tojást”: mindőtök írt kommentárt?

Lassan kialakult. Mindenkinek volt valami rovata: sportrovat, autósrovat, közgazdaság. De mindig voltak hárman-négyen, vagy elég okosok, akik nem árulták el, hogy írni is tudnak, vagy akik ez adottság nélkül születtek: igazán nem tudtak s ezzel a Jobb részt választották”. De minden profi rádiós tudja, hogy a mikrofon rosszabb a Minotaurosznál s olyan szörnyeteg, akit alimen- tálni kell. Ezért működött az osztályon egy hivatalos kommentáríró is, Veress László (a világháború annáleszeinek egy lábjegyzetéből ismerheted a nevét), aki rettentő komolyan vette önmagát is, a dolgát is, a dolgok bibéje csak az volt, hogy írógörccsel küszködő nem-író volt s ezért nála beérték a „minden hétre egy tojással”. Ha nem mint az osztály „hivatalos szóvivője”, épp merev vigyázzállásban találkoztál vele, hanem a kantinban a kávéját kavargatta, hát régivágású, miniszteriális-mesélős, bájos ember volt s arról is nevezetes, hogy szakadatlanul folyt a rivalizálás közte és Pálóczi-Horváth György között (utóbbinak semmi köze a rádióhoz) - hogy a háború alatt igazában ki is volt Horthy kormányzó titkos üzenetének közvetítője a nyugati szövetségesek felé, hogy Magyarország a kiugráshoz csak az alkalon.ra meg a nyugati ejtőernyősökre vár. Mint a kínai panteonban két istenszörnyeteg, úgy összefonódtak ők e küzdelemben s úgy is maradtak, e tésztadagasztó megölelkezésben, hol is a küzdelem a döntetlenre áll az idők végezetéig.

Voltak külmunkatársak, bedolgozók, emberi monumentumok, mint Andrew Martin vagy Iványi-Grünwald Béla. Már egyetemi évei alatt elkezdődött, hogy Marton Endréből Andrew Martinná vedlett s a magyar rádióhallgató is úgy ismerte, angol néven: a világháború alatt ezrek reszkettek a készüléknél és várták-lesték Andrew Martin - „a Nótárius” - heti elemzését az arcvonalak állásáról. Ez a nimbusza soha nem kopott meg s heti rovatát azután se hagyta abba-jóllehet addigra már az angol jogalkotás legmagasabb polcára hágott és a Law Commission (Jogreform Bizottság) tagjaként országos hírre tett szert; 1985-ben halt meg, 84-ik évében. Akkora reverenciával fogadtuk, mint egy potentátot, s elgondolhatod, mi kitüntető volt, ha valakire

799