Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Vékony Gábor: 1910-ben született - Beszélgetés László Gyulával
Nagyon nagy segítséget jelentett nekem később, hogy a nagy néprajzos nemzedék mellett nőhettem fel, akik engem mindig kitanítottak, hogyha mész haza Székelyföldre, akkor figyeld meg a külső kemencéket, figyeld meg a ládákat, figyeld meg a fejfákat. És én rajzoltam is sokat, a mai napig is a Néprajzi Múzeum adattárában nagyon sok fejfarajzom van, meg tulipános láda, mintázatok, színesek is. Úgyhogy annyira beleéltem magamat, hogy később a főiskolán - Képzőművészeti Főiskolán -, mikor népművészeti tervezésről volt szó, a huncut fiúk meg a lányok mögém álltak és lesték a néptől, hogy hogy kell tulipánt rajzolni, gyöngyvirágot, szegfűt, gránátalmát és a többit. Na most mi jelentette a visszatérést? Kolozsváron a második román világban akkor én még ott voltam a Bolyai Egyetemnek a régészprofesszora, és egyúttal tudták rólam, hogy hát foglalkozom képzőművészettel is, úgyhogy megbíztak az Állami Rajztanárképző felülvizsgálat felügyeletével, vagy mivel. Hát ott összejöttek szegény rajztanárok, és rajzoltak, és én meg ott csellengtem. Hát gondoltam, rajzolok én is. S aztán jöttem rá, hogy 12 év után nemhogy felejtettem volna, hanem, még telve izgalommal közelítettem meg a természet szépségeit. Közelítettem. Nem tudtam soha elérni. Köztudott, hogy Képzőművészeti Főiskolára is jártál, csodálatosan tudsz rajzolni, festeni. Amikor azokat a dolgozataidat írtad, amelyek az Adatok a magyarság néprajzához címmel jelentek meg sorozatban, akkor is rajzokat készítettél, és hát a magyarországi kiállításokon hosszú időn keresztül, nemcsak Budapesten a Nemzeti Múzeumban, hanem vidéken is a le rajzaid voltak láthatók, amikor a honfoglalókat mutatták be... Szóval a kérdés veleje az, hogy hogy egyesül a képzőművészet és a régészet? Erre hadd mondjak egy anekdotát, ami megtörtént a főiskolán, de nagyon tanulságos. Huncutok voltunk a főiskolán, és rendeztünk egy kiállítást tanáraink kigúnyolására. Ránk Karlovszky Bertalan jutott, akinél az volt az eljárás, hogy a növendékek első nap fölvázolták a fejet, második nap elkezdték satírozni itt fönt, aztán mind lennebb, lennebb, lennebb jöttek, és péntekre kész volt a rajz. Nahát én csináltam egy leánkáról egy gyönyörű szép rajzot eddig, így az orráig és az állától lefele, és itt maradt egy fehér sáv. Az volt a címe, hogy Csütörtökön szünet volt. Haha, de kicsaptak a főiskoláról, de megmondom, hogy miért lényeges ez, miért tanulságos. Meg kellett rajzolnom, mert pénzt kellett keresnem, a honfoglaló magyar nép rajzait, az 50 rajzot. Ez már az ’50-es évek, ugye? Az ötvenes években, igen. De a rajzon nem lehet kihagyni valamit az életből, hogy itt ezt nem ismerem, hogy a rajz közepén végigfutna egy fehér sáv, hogy sajnos, nem tudom, hogy milyen ornamentika volt a mellényükön! Hát ezt nem lehet megtenni! Tehát mindenütt teljességet kellett vennem. A teljességet honnan szedhettem? Egyrészt a régészeti leletek helyzetéből. Mondjuk itt volt egy gomb, az nyilván annyit jelentett, hogy olyan orosz, magasnyakú inge, ingük volt - az oroszok a sztyeppeiektől vették át ezt az inget! Hanem hát ki kellett találni, ha másképp nem, néprajzi párhuzamok alapján. Ha másképp nem, az eszem járása alapján. De mindenütt teljességet kellett adni. Na most itt találkozott aztán a képzőművészeti igény és a régészeti igény. Én a régészetben is teljességet szerettem volna adni. A teljes életet. Na most hát hogy közelíti meg az ember a teljes életet, amikor a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle? Hát mi maradt meg? Ami fémből volt, csontból volt, kőből volt, a többi az elpusztult, a ruházat elpusztult. A csontvázról lerothadt a hús, hát az emberiség felszívódott a földbe. Hát hogy lehet mégis közelíteni? Na aztán itt jött egy sereg olyan önkéntelen újítás, ami például indult a kopásokból. Egy eszköz, aminek nem tudjuk a használatát, az használat közben kopott. Á kopás egyúttal megmondja, 69
