Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

esetben: haláláig biztosítsák számára a megfelelő, az „optimális” előrejutási sebességet. Vétkezel a párt ellen!, kiáltott Jánosra. Pukkanj ki, te kispolgár!, sziszegte János. Örült a találó, sikeres sértésnek. Persze, nem sokáig, mert Máriás József hirtelen átölelte, lefogta mind a két kaiját, hogy Dézsi Géza „visszaadhassa a kölcsönt”. Dézs nem késlekedett. Máriás József középtermetűnél valamivel alacsonyabb, busa fejű, vöröses hajú, felsőbányái fiú volt, talán: bányászfiú. A kolozsvári „egyesített” Babe$-Bolyai egyetemről került a szerkesztőségbe. Csellengett, téblábolt, irkáit ezt-azt, nyakló nélkül dicső- ítgette a Román Munkáspártot, élén Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárssal. „Odaadása, elragadtatása” nem volt eredménytelen; kellő pillanatban Szat- máron főszerkesztővé ütötték. Mellékesen, szabadidejében, „hobbiból” tanulmányokat szerzett Németh Lászlóról. Évtizedek teltével, A sereg és a Zsé birtoka megjelenésekor Jánoshoz is „leereszkedett”. Egyébként nem lehetett rossz ember, ami abból is látszott, kiviláglott, ahogy az immár ellankadó, békülésre, bűnbánatra is hajlamos János fedetlenül maradt, hátra hanyatló fejét, vérző, sajgó arcát, orrát, száját, szemét a megtáltosodott Dézsinek kiszolgáltatta. Kész! Kvittek vagytok!, szólt aztán. A szocialista együttélés normáival, az állampolgárok ügyes-bajos dolgaival, agitációs brigádműsorok írásával foglalkozó, kerek koponyájú, cigányosan füstös képű, középmagas, gyomorbajos Szabó Sándor váratlanul levált Jánosról, hétrét görnyedt és kiadós sugárban irtózatosat rókázott. Olyasmit motyorékolt, hogy kiugrik a száguldó vonatból. Máriásnak most már vele kellett törődnie, Gúzs Imrének, a „köpeci góbénak”, becenevén: a Besenyőnek, a szerkesztőség történelemta- nár-főkultúrosának pedig nem maradt más hátra, mint Szabó Sanyi hánya- dékának az eltüntetése. Félő volt, hogy beállít Lufa$ Octavian, a nagybányaiak vezetője, felelőse, felvigyázója. Gúzs Imrének hamarosan segítségére sietett Suller Marika. Ezúttal kotló gyanánt virtyogott; nem akadt elég ócska újság a megpocsékolt fülkében. János a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. A repülő gulya már akkor megfogamzott, kialakult elméjében, „beteg agyában”, ahogy Ica szerette, szereti hangsúlyozni. Roman Ioanné, a „székely” asszonyság, Szántó István főszerkesztő önzetlen-jóságos tanácsadója négykézláb ökre, a Mozsár jobb szárnyára ügetett, hosszú, hegyes ollóját, amellyel a Scinteia című központi pártújság „elévülhetetlenül értékes” cikkeit szokta a helyükből kivágni, kifaricskálni, fényes acélfaroknak tág pórusú, lúdbőrös, gödrös tomporába ütötte, nagyokat durrantott, meg-megperdült, húsos, fekete pettyes (mitesszeres) orrát a belőle kipufogó, romlott tojás szagú gázpamacsokba, gázfelhőkbe mártotta. Csujjogatásra készült, de még mielőtt száját szólásra nyithatta volna, a Mozsár zökkenve megbillent, szárnyával a földet súrolta, karmolta, szántotta, úgy látszott, súlyos terhe miatt kényszerleszállást kell végeznie. Ekkor Romanné beosztottja, az irulós-pirulós vénlány, Rencz Gizella a maga növendék bikájáról, a pirostarka, szarvasbo- gár-szarvú, „kecses” apaállatról átlendült a Mozsár bal szárnyára, a szárny hegyét élvezettel meglovagolta. Most már bátran bevallhatom, (megrepedt a szilvamagom!, jelentette be a „nagyközönségnek”. A Rencz Gizella segítségétől könnyekig meghatódott Romanné lomhán visszacammogott a Mozsár hátára, tekintetével Lu(a$ Octaviant ráérősen megkereste és „mély, kommunista meggyőződéssel” kinyilvánította: Nyissunk végre minden kaput;) Pusztainak útilaput! Lufa$ Néró császártól ellesett pózba merevedett, hosszadalmas szö700