Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Határ Győző: Életút 3.

mindenkinél alacsonykább, kisebb, mindenkitől lemarad, ő a legkisebb: gu- rul-gurul és kétségbeesetten tekintget.

„Oroszlán-mama!” Megrendült rémülettel figyelem, latolgatom a két esztendő változását, amióta nem láttam; s ő - mintha rátették volna a hirtelen-öregedés futószalagjára. Ősznek ősz volt, annak az: de hogy ilyen fehér legyen. Hajacskám Hófehér! Rossz kis pesti kalapja a fülére húzva, hogy a szeme majd eltűnik benne s akkor meg mivel néz? Alig lát - de már lát, már felfedezett, már az arcocskája mosolyra gömbölyödik, sír-rí. A másodperc tört része alatt számvetés villan át rajtam: igen, ez a parányi, töpörödött anyóka már csak a romja lehet annak, amit valaha a világ „Oroszlán-mamának” tisztelt. De majd vigyázni fogunk rá - amilyen törékeny; feltápláljuk, orvoshoz visszük. Már kiráncigálom kezéből a táskáját, már nem hisz a szemének, hogy milyen lehetetlen a londoni taxi, már benne ül, már dőlne belőle a szó - de a hangja elcsuklik és zokog-zokog, feltartóztathatatlanul.- Megkaptad?- Mit? ,- Hát Édesapádat! Megvan?- Meg, meg, hogyne volna.

Kemény 12 fontokért (egy heti fizetésemért) gyöngyházberakásos, György-korabeli ékszerdobozt vettem a Haverstock Hill legrangosabb régiségkereskedőjénél (ma ezreket ér), a nagyocska doboz bársonnyal bélelt fiók-emeleteit kiemeltem, hogy helye legyen az ólomkupaknak s abba tettem Édesapám hamvait,^abban tartogattam. Ezt meglepetésnek szántam. Hogy mindig előtte lehessen, aki öten éven át páija volt s őrizhesse, mint a kle- nódiumot.

Csodálkozik, milyen soká tart az út. Mi ez, nem város ez — ez egész ország! Az, Londonország, hagyom rá. Anyám Londonon csodálkozik, én rajta. Megpróbálom beleélni magam, hogy ezentúl ilyen, elfogadni. Ápolni, vezetgetni. Mindent.

A tisztes szegénység luxusnyomorában most új élet kezdődik; övé lesz az erkélyes kis háló, enyém a nagy nappali, a kandallón az óriás, utálatos tükörrel, amelyet a kobrás nő kokott-barátnői olykor leemeltek, a voyeur- kukkolók örömére, ha kispolgár-orgiát rendeztek. Anyám érkezése kisöpri addigvolt gyanús társaságomat, a kiskurvák, futtatottak/kokósok/engedély- nélküliek zülledék-üledékét, eltűnnek az elrajzolt arcok, filippínók, négerek, az éjszakámban beleugató ölebek-pincsik, el a hajlékony testű mutatványosnő és az óriás fonatos kosár, benne a kobrájával. Megmarad Paddy, az ír semmittevő zseni és szíveválasztottja, az okos Christine, megmarad Bert, mindenkori menyasszonyaival és bővülő, „tisztességes” avagy „úri-rendes” angol ismeretségi köröm, ahogy a barátok kézről kézre adnak, mint akkor még kapós kuriózumot. Margit mamából Auntie Margaret lesz, aki csodálatos és hihetetlen módra megújul-megtáltosodik: bőszen tanul angolul, szótáraz-jegyzetel, egyből okosabban kezeli a teakonyhát, mint én. A sarki fűszeres idős felesége menekült osztrák, német mutogatónyelven menten megérteti magát vele s ha megakad - ott a szótár, kikeresi és diadalmasan elkiáltja: „Paprika! Red pepper!” S máris hozzák neki. Hazajövet beleszimatolok a levegőbe: párolog a leves, maga se tudja hogyan, belelopja hazai ízeit, ízletesebb az étel s mindenütt rend, tisztaság uralkodik. Amit nem találok, elhánytam, hova

684