Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Zalán Tibor: Fenyvesi Ottó kötetbemutatója elé
Fenyvesi Ottó, s az elkészített leltár egyértelműen elszomorító. A nyers, helyenként durva el- és kiszólások mögül, a kollázstechnika jótékony darabosságán áthatolva valamifajta romantikus kiszolgáltatottság-megélés, út- és sorsvesztettség-érzet türemke- dik elő. Veszteségeit veszi számba egy férfikora deléhez elérkezett alkotó, s teszi ezt szerencsére az esztétika jelenkori divatjainak tett megalkuvások nélkül. Apunk-, rock-, hevymetal-kultúra romjai, versbe emelt törmelékei már nem tudják eltakarni az élet és szemlélője között támadt tragikussá táguló rést, ugyanebben a gesztusban ezek az elemek, mint a Fenyvesi-költészet eddigi nyelvi megformáltságú építőkövei, installációkká szegényednek, és szomorodnak. Hosszú távon nem érdekel az emberiség — ismeri el a költői, de egyáltalán, az emberi szerep ellehetetlenülését Fenyvesi, ezzel együtt természetesen az alkotásnak, mint morális — vagy legalábbis felelősségteljes — emberi cselekedetnek a dicstelen kimúlását, megettem egy tombolajegyet / ittam rá tíz korsó rettenetes mesetejet / leültem és papírra vetettem / másfél oldal koromsötét prózát / melynek radikális szutykát / ezer évig nyaldoshatja az óceán. Ám legyen, nyaldossa. Eszembe jutnak fiatal és törekvő esztétáink, akik éppen a nyelvbe vetett bizalom ellehetetlenülésének prokrusztész-ágyába akarnak hurcolni - válogatás nélkül — minden művet, mely a nyelvbe vetett bizalom ellehetetlenülési tételének a kifejtése után íródott. Nos, ez a könyv kellő okulásul szolgálhatna számukra, már ha elolvasnák. A teoretikus és az alkotó között ugyanis fontos különbség, hogy az egyik alkotja azt, amiből a másik a tételeit kivonja. Talán nem túl nagy ostobaság megjegyezni, hogy az alkotás mindig személyesebb - és természetesen bensőségesebb (belülről építkezőbb) -, mint a teória. Amíg tehát a teoretikus mások könyveiből, műveiből olvassa ki - jobb esetben fejleszti tovább - a követendő elveket, addig az alkotó gyakorlatából - tetszik, nem tetszik -, az életéből kiindulva, azt művé szublimálva jut el bizonyos személytelenné tehető, teoretikus pontokra. Fenyvesi Ottó, a magyar költészetben szinte páratlan közelségben élt, alkotott a legdivatosabb - előbb már emlegetett, elsősorban modern zenei - szubkultúrákkal. Ha valaki, ö igazán megtapasztalhatta a kétely, a bizalom, de elsősorban a tagadás társadalmi, de akár művészi válaszként artikulálódó lehetőségeit, kiismerte a kordivat diktálta hatáselemeket, gesztusrendszereket. Mostani könyve ebből a szempontból hallatlanul izgalmas, mert nem tudja leplezni, mert valószínűleg nem leplezheti a küzdelmet azzal az anyaggal, amelyet azért a legélesebb esztétái szikék sem tudnak leválasztani a nyelvről: az anyaggal, amelyet életnek, de legyünk pontosabbak, az alkotó életének, világmegélésének hívunk. A Magyarországra emigráló magyar költő - van azért ebben valami groteszk, vagy ahogy korszerűbben mondanunk kellene, ironikus - hirtelen szembekerül az öndefiniálás — az önújradefiniálás kényszerével. Eszközei a már megszokott, kidolgozott és bevált kollázstechnika, asszonciatív nyelvi megformálás köréből kerülnek ki. A tét megváltozása, s ha lehet, ezt ne részletezzük most, a tét megváltozása azonban átrendezi a műalkotásban megjelenhető arányokat - életarányokat. A módszereket és elvárásokat meghaladni és megmosolyogni látszik az a bizonyos lesajnált élet. Élet? Egyébként pedig, mi az? Mindennapi apokalipszisünket add meg nekünk ma, segg alá rejtett magyaroknak - fohászkodik Fenyvesi a könyv egy pontján. Úgy legyen - és itt következzék alkotónk néhány önmagára vonatkoztatható megnevezése: úgy legyen korlátolt felelősségű költő, utolsó simára borotvált messzeség, utolsó bőrzekés szalmaszál, első bácskai vulkanikus villanytelep, Fenyvesi Ottó s hadd emlékeztesselek néhány kötetbéli felszólításodra: vissza a rock and rollba, a fiatalság egy ideig kötelező, ideje végigkefélni a palicsi nudistákat, keresd a megtanulhatatlant, újrarendezd a homályt, ha nem vigyázol, az egész szaros emberiség bekerül a versbe, vár rád száz angyalok magánya, a tudat végbélnyílása, az értelem tanult vonaglása, az idő zokog a füstben, az idézőjelben szelíden lobognak a mentolos mondatcsonkok — maradjunk ennyiben... (Elhangzott 1994. február 14-én a budai Litea könyvesboltban.) 668
