Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: A "határológia" elméleti megalapozása - Határ Győző: Özön közöny

csiságunkkal magunkra hagyatva, külső („isteni”) segítség nélkül kell alakítanunk életünket. Az ÉN-szindróma egyszeri és megismételhetetlen tünetnyaláb, - halálunkkal szétesik. Az író (már) nem hisz a plotinoszi „emanáció”-tanra épülő, Jacob Böhme által kidolgozott (és sokak által mindmáig éltetett) „szikorka”-elméletben, amely ifjúkorában olyannyira elkápráztatta tetszetős csillogásával. Nem gondolja, hogy „halhatatlan részünk” - az isteni szikorka - túlélné halálunkat. Épp ezért nem hisz a buddhisták „létforgatagában” sem, abban, hogy személyiségünk lényegi összetevőit „karmi- kus adósságainkkal” együtt továbbvinnénk következő életünkbe. Az önérvényre emelkedés „engedetlen” vágya - a „létbűn” - számára nem „bűn”, hanem velünk született természetes kíváncsiság. Elhatárolja magát az egész neoplatonista iskolától s úgy gondolja: Arisztotelészhez kell visszatérnünk, ha a létezés alapkategóriáit meg akarjuk érteni.

Fölöslegesnek érzi a Sextus Empiricus óta koronként esedékes „wittgensteiniádá- kat”, miszerint fogalmaink elégtelenek a „kimondhatatlan” megközelítésére. Nem ért egyet a misztikusokkal-extatikusokkal sem, akik „földöntúli” (transzcendens) élményeiket „ultranyelven” (rejtjelesen) közvetítik. Szerinte a filozófiai gondolkodás lényege a kételkedés: csakis ez vezethet a már ismert meghaladására. Osztja Whitehead nézetét arra vonatkozóan, hogy az újkori filozófia története alig több, mint végeérhetetlen lábjegyzetek tömege Platonhoz, aki viszont Szókratészből, illetve a preszokratikus hagyományokból - Parmenidész, Herakleitosz, Eleai Zénón etc. - merített. Elhatárolja magát Nietzsche - majd az ö nyomában Heidegger - heroikus-nagyromantikus „Über- mensch”-pózától is, hiszen ők még - komolyan véve azt a humanista dictumot, hogy „az ember a dolgok mértéke” - egy új, a mainál jóval „szellemibb” világ előképének megrajzolásán fáradoztak. A valóság azóta minden ábrándképet érvénytelenített az emberiség humanizációjával kapcsolatban.

Az ezredforduló küszöbén ki törődik már a „homo humánum” ideájával? - teszi fel a kérdést lakonikusan az író. „Az emberiség milliárd-számra összetelepült özön-hüllö planktonja” mint hangyaboly, megszervezi önmagát a különböző konkrét (vegetatív) feladatok ellátására, s „a begénszerelt boldog milliók a Civilizált Gyámállam önkéntes alattvalóiként” lelkesen hajtanak fejet a Mindenkori Nagy Manipulátor előtt. Nem Platon Politeiaja, hanem a termesztársadalom erősen hierarchizált kasztrendszere a minta. Az író - a XX. század tapasztalataival háta mögött (amelyben immáron 80. évét tölti!) - ma már meg van győződve arról, hogy „az emberiség természetes állapota a diktatúra”, amelynek kontinuuma rövidebb-hosszabb megszakításokkal mindig helyreáll. „A rovarok világkorszaka következik” - amint azt Herbert Spencer már a múlt század végén megjósolta. „Az özönhülló alsó gerincszeletein (metameriáin) élők” az ideológusok, a közéletcsinálők - újra- és újragerjesztik ugyan a tömegben a haladás-illúziót, de a felsőbb szintek lakói már rég tisztában vannak vele: „istennél a kegyelem! (vagy ott se)”.

Az író feltárja azt a folyamatot, hogyan vált az európai filozófia „Ancilla Theolo- giae”-ből lassan-fokozatosan, hosszú évszázadok „szabadgondolkodóinak” ostroma alatt „Regina Scientiarum”-má; hogyan lazította fel a skolasztika zárt dogmarendszerét a beszivárgó görög és arab szellemi hagyomány; hogyan irtotta ki az egyház saját kebelén belül a „máskéntgondolkodókat”, s hogyan szívódtak fel lassan mégis a „tévtanok”, a szakrális tradíció elidegeníthetetlen részéve válva. S végül: hogyan hordta ki anyaméhében az egyház az őt leromboló racionalizmust; hogyan kezdte ki a hit megingatha- tatlanságát a Sátán kaján árnya: a kétely.

Az ö példaképe Cusanus, aki Az abszolút igazság felfoghatatlanságáról írott értekezésében (1438) arra figyelmeztette követőit: a tudásra törő elmének legelőször is saját tudatlanságával kell tisztába jönnie („minél jobban megismeri tudatlanságát - tudása annál teljesebb”). S arra int: nincs „abszolút és egyetlen Igazság” sem emberi, sem társadalmi értelemben.

Cusanus Falánál sokan megtorpantak a filozófiatörténet nagyjai közül, s vissza662