Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Lőrinczy Huba: "... kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés" - Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
LORINCZY HUBA kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés” MÁRA! SÁNDOR: A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK A harmincas-negyvenes évek fordulójától mind több bíráló szó érte Márai epikus művészetét. Órley István, Lovass Gyula és mások eltérő szigorúságú kritikái az önepigon- ság, a modorosság veszedelmét csakúgy emlegették, mint az irodalmiasságét és a merevségét, s többen is kifogásolták a regényekbe emelt valóságanyag szűkös voltát, illetve a cselekménykoholó invenció vészes apadását. Ez utóbbi észrevétel — inkább megállapító, mintsem rosszalló hangsúllyal - fölbukkant már Karinthy Frigyes 1934- es, A sziget című könyvet méltató írásában is: (Márai) „Azon a határon jár, hogy az epikum anyagát, a történést, teljesen félretolja” (idézi: Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Bp., 1991. 114.). Nincs kétség: az idősebb pályatárs a Márai-regények egyik legfőbb jellemzőjére tapintott reá - számunkra csupáncsak az a kérdés, miből következik eme sajátosság. Szegedy-Maszák Mihály monográfiája eleve meglévő adottságnak tekinti a fabuláié kedv felötlő hiányát, kijelentvén: „Márai alkatától távol állt a cselekményesség. Amikor fordulatos történést igyekszik teremteni, a »kaland« többnyire külsöséges marad” (i. m. 119.). E magyarázat föltétlenül igaz, ámde aligha teljes. Bajos képzelnünk egy Máraihoz hasonló tudatosságú és olvasottságú alkotóról, hogy csakis tehetsége természetéhez idomul, amidőn lemond a fordulatos meseszövésről, kivált bajos, ha ismerjük vallomását: „... lelkesen és öntudatosan vagyok cselekményellenes” (vö.: Ihlet és nemzedék. Bp., 1992. 201.). Amagunk részéről úgy találnék: túl az alkati adottságon, írói tűnődések és tapasztalások sokasága, netán regényelméleti tanulságok és megfontolások is indokolják epikájában a fabula visszaszorítását. Szükségtelen itt részleteznünk, hogy századunk valóban emlékezetes regényeinek zömét sokkal inkább jellemzi a cselekménytelenség (vagyis a külső események erőteljes redukciója), semmint a cselekményesség; elég, ha arra utalunk, hogy Márai választott mesterei - Thomas Mann, Marcel Proust, Krúdy Gyula - éppen nem áradó bőségű, izgalmas meséikről nevezetesek. Az ő példájuk, fabulasorvasztó epikusi gyakorlatuk minden bizonnyal meggondolkodtatta s befolyásolta a maga praxisában Márait, ám ahhoz, hogy „... lelkesen és öntudatosan...” legyen cselekményellenes, alighanem teoretikus inspirálója is akadt. Nekünk úgy tetszik: ezt a szerepet nem más, mint Jósé Ortega y Gasset töltötte be, Gondolatok a regényről című, 1925-ös esszéjével. Mély és maradandó hatással volt Máraira a spanyol bölcselő eszmerendszere. Szemben Spenglerrel, kiről nemegyszer fenntartásokkal, polemikus éllel szólott, Ortegát szinte mindig fenntartás nélküli tisztelettel, az eszmélte tőnek, a szellemi rokonnak kijáró nagyrabecsüléssel emlegette s idézgette. Tanúsítja ez erős vonzalmat a Naplók megannyi bejegyzése, így az alábbi: „Ortega y Gasset meghalt. Az a »de kár«-érzés, amely megvillan az eszméletben, amikor ezt a hírt olvasom: kortársi halálhírrel kapcsolatban ritka. (...) De Ortega y Gasset halálhírét olvasva »veszteséget« érzek: egy meglepetés lehetőségével kevesebb van a világban. Az utolsó mediterrán szellemek egyike volt, szabad, arányos, pogány és katolikus egyszerre...” (vö.: Napló 1945-1957. 651
