Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Kovács L. István: Sebeők János

érvényes, hanem nagyon sok egyéb területen is: a fizikában például élesen megkülönböztethető egymástól a Planck előtti és utáni vagy a Newton előtti és utáni korszak. Úgy kívánok tehát hatni, hogy az általam nyújtott ismerethalmaz irreverzibilis módon szervüljön az emberi kultúra egészébe. Ez manapság, amikor a világkommunikáció már egységes, egyáltalán nem lehetetlen. Olyan hatást szándékozom elérni, hogy a New York Times-tól kezdve a szakirodalomig mindenütt jelen legyenek ezek a gondolatok, s a Time - már akár 2000-ben - az „Év emberéivé választhasson. A felismerés egy ponton túl már nem lehet vita tárgya. Szeretném, ha az általam ma még csak a sejtés szintjén megjelenő ismeret valaha olyan evidens lenne, mint ma az a tény, hogy fajunk tud repülni. Ez a kérdés korábban filozófiai viták tárgyát képezte: az idealista alkatú emberek tudományos érvekkel alátámasztva azt próbálták bizonygatni, hogy a levegőnél nehezebb tárgy igenis tud repülni. A földhözragadottabb, realistább és racionálisabb gondolkodásúak viszont amellett törtek lándzsát — Montgolfierre és a léghajóra hivatkozva -,hogy a levegőnél nehezebb tárgyak nem repülhetnek.

Mindebből kétféle tanulság vonható le: az egyik, hogy amikor egy kérdés körül az emberek a saját lelki alkatuknak megfelelően két, egymástól gyökeresen különböző álláspontra helyezkednek, akkor onnét egy információ hiányzik. A másik pedig az, hogy ha a kérdés eldől, akkor a további vita érdektelen. Az olyan kettősségek, mint hogy létezik-e Isten vagy sem, a racionalizmus és az idealizmus, a reál- és a humángondolkodás újfent ismerethiányt jeleznek. De eljöhet egy olyan pillanat, amikor ezek dichotómiája éppoly anakronisztikussá válik, mint a repülés lehetetlenségéről avagy lehetségességéről szóló vitáké. A végkövetkeztetés tehát nem az, hogy feltaláltam az örökmozgót. Az örültek egyébként mesterien tudnak disszimulálni: előfordult olyan eset, hogy egy elmebeteg egészen addig tökéletesen disszimulált, ameddig az orvos hátat nem fordított neki, és akkor harsány röhögés közepette rávert az orvos fenekére. Én talán nem arra születtem, hogy harsány röhögés közepette elnáspángoljam a világot - bár megérdemelné -, hanem talán arra, hogy általam jöjjön el az a bizonyos fent említett pillanat. Mivel azonban kedvelem a humort - amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy írói munkásságom nem kis része éppen a groteszk, a szatíra és az irónia köré jegecesedik ki —, ennélfogva azzal zárnám szavaimat, hogy: nevetni lehet!

644