Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

Méhes György, Márki Zoltán, Sőni Pál, Bállá Károly, Földes László, Deák Tamás, Szabó Gyula, Méliusz József, Balogh Edgár legalább kilencven (de inkább száz) százalékban pártos elmeszüleményeit. (A fel nem soroltaktól az író elnézést kér. Egyszerűen nem ötlöttek eszébe. Sebaj, majd máskor. Ami késik, nem múlik.) Jani rettenetesen irtózott attól, hogy valamikor autodidaktának, netalán munkásírónak fogják nevezni. Előfordulhat: rásütik, dilettáns, mint Bánffy (Kisbán) Miklós. Szörnyű, mit hozhat a jövő!, sopánkodott a Bukarestben képzőművészeti akadémia ötödik vagy hatodik évét végző Vigh Istvánnak. Vigh István kosárlabdázó termetű, csoszogva járó, tehetséges nagybányai fiatalember volt. Bevitt a Bánya vidéki Fáklyához pár rajzát, „pillanatképét”, és azok Jani elé kerültek; írjon szöveget alájuk. A rajzok megjelentek, de megjelent (munkaasztalánál) Vigh is. Bemutatkozott, megköszönte a „mértéktelenül dicsérő” sorokat, azután járódtak a városban. Jani megmutogatta Istvánnak, hol laktak a háború idején; a Bányavasút utcát, a Misztótfalusi Kis Miklós utcát, a Csertörő patakot, a bányászfürdőt, a Gáttert. Vigh István az immár nem működtetett Gátterre mutatva kijelentette: Lerajzolom. Erre egy vasárnap délelőtt került sor. A gyufaszállal készült, nagy méretű tusrajz ma is megvan; az író kedves és féltett tulajdona. Az előszobában függ bekeretezve, üveg alatt. Vigh Istvánnal jócskán összebarátkozott; minden kényes kérdést megvitattak: merészen kivesézték a rendszert, keseregtek az elhúzódó román megszállás miatt, undorodtak a kisebbségi sorstól, majd megállapodtak abban, hogy egyedüli menedékük csakis az alkotó tevékenység lehet. Vigh szinte naponta hangsúlyozta: a személyazonossági igazolványába írt Stefant hamarosan Istvánra változtatja. Feltehetően úgy is tett, ami nem akadályozta meg abban, hogy „mélyromán” (regáti) nőszemélyt vegyen feleségül. Jani elgondolkodott ezen és fokozatosan, sértő szándék nélkül visszahúzódott. A visszahúzódás folyamata évekig tartott. Eközben hagyta, hogy István megismertesse a Hatvanban lakó, a bigottságig vallásos anyjával és ugyancsak regáti mostohaapjával. Az öregasszonynak volt varrógépe; csábítgatta Icát, dolgozgasson rajta, ha van mit, Ica pedálozgatott is valamennyit a vén, műemlék Zingeren, de Attila sem tétlenkedett, egy rozoga rádiókészülék gombjait addig csavargatta, míg a skálamutató zsinórt el nem szakította. A „családi látogatások” a továbbiakban elmaradtak, Vigh István azonban nem tágított; ahányszor megjött Bukarestből, Janiéknál kötött ki. Művésziesen, nagybányai vonatkozásban „megbotránkoztatóan” öltözködött; huligánosan szűk mellény, szétrepedésre kész csőnadrág, klaffogó papucs, hosszú, hátra fésült haj, rozmárbajusz. Öltözékét, haját, bajuszát pompásan „aláhúzta” előre dőlt járása és idegesítő csoszogása. Kiállításra készült. Újabb képeit Jani hamarosan láthatta. Formás folyóparti kavicsok voltak azokon, fehér mezőben. Madártojásoknak is tűnhettek. Jani felemlegette a mindennapi társadalmi nyomorúságot; miért nem kísérletezik annak a korszerű bemutatásával? Túlhaladott, mondta Vigh két méter magasságban. És, mit ad Isten, holmi cigány purdé vetődött papucsos lába elé, hogy néhány bániért megcsókolja. Talán meg is csókolta. Itt a valóság, mondta derűsen Jani, azután magában beismerte: az ilyen mozzanatok csupasz ábrázolásával tényleg nem juthat a művész messzire. Nyilván, a másik, a történetesen éppen Vigh István képviselte „absztrakt” véglettel sem. A kettőt kell ötvözni ahhoz, hogy a lét lényegét megragadhassuk. A lét a fontos, nem a megélhetés,

58