Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia nyolcasa LXXXV (próza)
kásra verte a fenekemet. Később kábé úgy tizenkét éves korom után a verések megszűntek, akkortájt jött meg a menstruációm, de a bugyiletolás és a popsimasszázs még sokáig eltartott, azzal a módosítással, hogy valamelyik ujját majdnem az egész szeánsz alatt benn tartotta a hüvelyemben és megjelent nyitott sliccéből a pénisze, amit kezembe adott, hogy csak „fogjam”, semmi az egész, ez neki mint apának kötelező nevelési feladat, hogy előkészítsen engem, úgymond, „az egészséges nemi életre”, és most még jóllehet elég nyeszlett vacak kis „süldőlánka” vagyok, az a természet rendje, hogy előbb- utóbb valami fiúnak mégis megtetszem, akinek majd „odaadom magam”, és akkor tudnom kell, mit kell csinálnom és mit szeretnek a férfiak. Ezeken a hetente egyszer-kétszer, majd ritkábban megismétlődő próbatételeken anyám már nem vett részt, bár most visszagondolva nem tudom, nem leselkedett-e ránk vagy pedig apám révén nem szerzett-e tudomást a történtekről. Mindenesetre a mai napig apám viselkedését valahogy sikerült megemésztenem és elrendeznem magamban, elvégre férfinak született, de az anyámnak nem tudok megbocsátani és azt hiszem, nem is fogok. Gondolom, azt sem szükséges különösebben részleteznem, hogy s miként éreztem magam mind a „nevelési gyakorlatok” alatt mind pedig utánuk, bár meg kell vallanom, hogy a szégyen, megaláztatás és tehetetlenség érzetéhez járult egy jó adag, akkoriban persze be nem ismert élvezet is, pláne olyankor, amikor nagyritkán apám is elengedte magát és magánkívül szinte szerelmes szavakat suttogott a fülembe, nem tudom már, hogy csak te kellesz nekem, te ragyogó állati szépség, te istennőkurva, te élő manöken, meg ilyesmiket. Egyetlenegyszer történt csak meg, hogy éjszaka bejött a szobámba, lehettem már vagy tizenöt éves, magasabb voltam ugyan mint a legtöbb osztálytársam, de nagyon sovány és fejletlen, mellem is alig volt még, melltartót is csak azért hordtam, mert mit szóltak volna a többi lányok. Az apám hiába sugdosta, hogy olyan vagyok, mint egy modell a divatlapból, meg hogy a combom, a térdem, a vádlim, satöbbi, még inkább utáltam magam, mivel az ő szájából hallottam a dicséretet. Azon a bizonyos éjjelen éppen nem aludtam, felébredhettem valami zajra, bár különben sem voltam vagy vagyok azóta sem valami mélyen alvó mormota, úgyhogy amikor halkan nyílt az ajtó, nem ijedtem meg, tudtam, ki lopózkodik be az ágyamhoz. Alvást színleltem, bár lehet, jobb lett volna, ha elkezdek sikítozni, akkor eszembe se jutott, csak feküdtem hanyatt mozdulatlan s vártam, vártam valamire, homályosan emlékszem csak, talán arra, hogy végre egyszer megtegye, amit mindig csak ígért vagy amivel fenyegetett, odanyomta ugyan fenekemhez vagy combomhoz a péniszét, de más egyebet nem csinált vagy legalábbis másra nem emlékszem. Azután... de erről nem akarok többet mondani, D.-ről van igazán mondanivalóm, az apám egy évre az előbb említett vizit után nagyon beteg lett, gyógyszerek, besugárzás, műtét, kórház, évekig kezelés, tulajdonképpen ez vetett véget a molesztálásnak. A betegség elmúltával sem tudta visszaszerezni az egészségét, anyám, aki azelőtt sohasem dolgozott, elment egy pékségbe eladónak, de az apám táppénze mihelyt megszűnt, nekem is munkába kellett állnom, pedig nagyon szerettem volna beiratkozni az egyetemre, érdekelt a földrajz, de olvasni is sokat olvastam, bár nem volt senkim se, aki megmondta volna, mit érdemes. A középiskolában semmit sem tanultam, de valóban, teljesen haszontalan volt az egész, egyszóval felvettek a kórházba, de nem mindjárt az irodába, hanem először a 599
