Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Pusztai János: Önéletrajz
éppen tízóraizott; főtt paprikásszalonna-hasábokat szúrkált hétlejes bicskája, „békanyúzója” egyetlen pengéjének hegyére. A helyiségben félhomály uralkodott, akárha a tűző nap ellen besötétítettek volna. A háttérben öreg titkárnőféle motoszkált. Mi van?, kérdezte a belépő Janitól Vigdorovics. A főtt paprikásszalonna-hasábot függőlegesen vitte kitátott szájához, és bicskaheggyel oda szépen berugóztatta, azután egy pillanattöredékre felpirosló szájpadlását ráeresztette. A szalonnaszál akarata ellenére túl hamar lesiklott torkán. Ezt puskaravasz-ádámcsutkája lefojtott kattanásokkal, háborgó rángásokkal jelezte. Mi van?, ismételte meg a kérdést. Jani előadta baját, elgondolását. Vigdorovicsról lerítt: az előbb telefonon tanácskozott az őt hívó Szántó Istvánnal; a megüresedett szobát nem neki szánják. Vigdorovics asztala egyik jobb oldali fiókjából mustárt vett ki, azután a szalonnáját abba mártogatta, hogy meg ne csömörjön. Várja meg a pártbizottság döntését. Nem tőlem függ, rázta lefelé Janit. Jani a tőle telhető legnagyobb udvariassággal megjegyezte: Hálás lennék, ha Vigdorovics elvtárs támogatna, hiszen tudja... Tudom, „rekesztette” be a beszélgetést a majdnem mindenható gazdasági főnök. „Tudom, tudom, búgta a vadgalamb...” Jani rosszakat sejtett. Kijátszók, megalázzák, útszélre sodorják. A szomszédok támogatására sem számíthat. Mindannyian a pártvezetők kiszolgálói; nem lennének bolondok miatta összeütközésekbe bocsájtkozni. Vegyük sorra a szomszédokat, ajánlotta magában magának Jani, fölöttünk Haller, az Ifjúmunkás Szövetség egy kis ugrifüles gépkocsivezetője lakik közösben valami Pacsa családdal; itt is gyerek, ott is gyerek, a második emeleten az oltyán Petria újságíró vasány feleségével és egy Tatár nevezetű házaspárral sürög-forog, szemben, a földszinten Szakács, a pártaktivistává ütött foltozóvarga téringeti négy gyerekét meg pletykás nyanyáját, feljebb Verkel bácsi, az inaskora óta „nyugdíjas” Vigdorovics-kisegítő „betegeskedik”. Jani gondolatban legyintett, a lakók felsorolását meglehetős undorral félbeszakította; ezektől segítséget véletlenül sem remélhet. Várakozott tehát, meg-meghallgatta élete párja, Lázár Ica zsörtölődését, uszításokkal is felérő megállapításait az ő tehetetlenségéről, nemtörődömségéről és persze arról, milyen keveset jelent számára a család. A fiatal Ica (az idős talán nem?) teljes meggyőződéssel élte bele magát a Jani zabolátlan ócsárlásába. Jani ilyenkor vagy durván igyekezett elhallgattatni vagy némán tűrt, apósa módjára, de az volt a baj, hogy az ő ereiben nem az öreg vére csörgedezett. A tűrés rémesen kényelmetlen volt, de hasznos, előnyös; Icát bűnbánásra késztette. Jani, mivel a „napos szobá”-val kapcsolatban a tartományi pártbizottság még mindig nem intézkedett semmit, Ica megszokottan barátságtalan unszolására megint végigjárta a szóba jöhető hivatalokat. Arra törekedett, hogy a szerkesztőségen belül hívekre tegyen szert. A főszerkesztő, Szántó István, képmutatóan forgatta szemét, helyettese, Freund Henrik, „kommunista határozottsággal” leszerelte: ne türelmetlenkedjék, mások is laknak közösen, ne kívánjon mindenáron kivételezett lenni, Szteklács László szerkesztőségi főtitkár, Zima János „örököse”, a szemébe vigyorgott: Látod, ha nem vagy elég pártos? Jani faggatta: Milyen az, pártos? Tudod te. Fogalmam sincs róla. Szteklács vigyora kárörvendően kigyúlt, a Jani emlékezetét megvilágította: nemrég hivatták a szekuritátéra, nem lenne véletlenül kedve kétéves tisztiiskolába menni? Azt válaszolta, nem, hiszen egyedül az íróvá válás érdekli, a többi nem számít, legalábbis nem 53
