Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló

lás, tisztálkodó, nyögő, imádkozó, szent igéket mormoló emberek között. Lé- lekmosoda.

Fürdőnadrágot húzok, leballagok a lépcsőkön, s belémerülök lassan a vízbe, megmosakszom. Megtörülközöm s leülök Judit mellé egy lécekből összerótt lapra. Az égalj felhős, lassan téglaszín, vöröses, narancs szivárog, üt át a párán, hátunk mögött gongok, harangok szólnak, az emberek Ráma nevét kán- tálják. Sokan lefelé ballagnak a lépcsőkön, mások már végeztek a reggeli tisztálkodással, olajjal kenekednek, társalognak, öltöznek, ejtőznek, elmélkednek, kántálnak, imádkoznak. Fölkel a Nap, már formája van, újra gong szól, harang kondul, harangok, harangok. Ülök egy kőlapon légzőgyakorlataim után. Minden a helyére került.

Felöltözöm, elsétálunk az Aranytemplom, a Visvanátha felé. Itt riksát fogunk, hogy a szankszrit egyetem tegnap nálunk járt doktorának viszonozzuk a látogatását. Egy riksakuli követ, erősködik, hogy ő jól ismeri a várost, nála jobbat úgysem találunk, menjünk, bízzuk rá magunkat. Eltévedünk, persze, a címet nem találjuk, meg-megállunk érdeklődni, s ilyenkor a kíváncsiak tömege gyülekezik körénk, tanakodnak, az egyik jobbra, a másik balra, a harmadik föl, a negyedik csak dörmög, fejét rázza. Csődület, hangoskodás, s maradunk bizonytalanságban, hiába kapkodják egymás kezéből a papírra írt címet. Közel félórás csontrázás, utcavégi tanakodások után, elhagyjuk a riksást morogva. A szanszkrit egyetem itt van a közelben, s mi úgy értettük, hogy látogatónk is errefelé lakik. (Később kiderül, hogy félreértés történt. A másik egyetem, a hindu környékén kellett volna érdeklődnünk.) Beváltunk az udvarra, nézegetjük a kőtár szabad térre rakott darabjait, szobrokat, feliratos lapokat, domborműveket. Egy Siva-szobor előtti betonpadkára telepedve el- költünk reggelire egy-két narancsot. (Az egyetem épülete szigetországi álper- pendikulári stílus, a parkja angolos, csak az istenszobrok helyiek.) Kifelé jövet utánunk iramlik egy dhótis férfi, professzorként mutatkozik be, egy beteg barátján szeretne segíteni, szépen kér, adnánk neki e célból száz rúpiát. Judit mint akit megbabonáztak, előveszi a pénztárcáját s átadja a kért százast a „profnak”. Aki tüstént hálálkodva kisiet a kapun. Ki tudja, hány embert tarhált le így ezzel a szereppel. Egy nyugatinak, angolnak a száz rúpia nyilván nem olyan nagy érték, hogy a rászorulón ne segítsen.

Hazafelé a riksán szembehajtat velünk a csapatunk három tagja, átinte- getünk-kiabálunk egymásnak, mi úgy értjük, hogy menjünk csak előre, majd a szállásunkon találkozunk. De megint félreértés. Banánt eddigélve várunk, várunk társainkra, s ők nyilván valahol miránk.

S egy idő után kiderül, hogy nem jöttek utánunk, fölkerekedünk üzenetet hagyva, hogy hová, merrefelé megyünk. De előbb még a varanászi postán vesz- teglünk képeslapjainkkal. Épp ottjártunkkor jut ugyanis eszébe az alkalmazottaknak, hogy sztrájkoljanak. Ráteszik az ajtóra a nagy vasreteszt, se ki, se be. No ennek fele se tréfa, leemelem a vasreteszt, inkább odakint az utcán, mint itt a sztrájkolok bűnbarlangjában, várok a zajban, állok a szennylefolyó csatorna mellett, és tornásztatom a szemem. A ki- és bemenni szándékozók folyton lerángatják az ajtóreteszt, így a sztrájk nem akar annak minősülni, ami, bár ahogy a hivatalnokok dolgoznak, azaz matatnak üzleti könyveik, papírjaik között, az bizony időhúzás, sztrájk. Visszasurranok a postára, segítek

47