Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló

gazdagok, ha ebben a szállóban laknak (nálunknál nyilván több a pénzük), de mégis esettek. Vérszegények, sápadtak, az életrevalóságból keveset éreztet­nek, a soványak, de a zsírosabbja is; csoportosan járnak, a felvonóban ügyet­lenkednek, háromszor-négyszer csúsznak lefelé a földszintre, nyomják zavar­tan, vigyorogva a liftgombot, s egy idő múlva újra visszazöttyennek elénk. Omladozó, romló, elsüllyedt világ emberei. Mi bennük ez a síri szomorúság: hogy zsidók? Vagy oroszok? Vagy mert földönfutók, hazátlanok? November 13. Otthon a lányomé, a nevéé ez a nap. (A, dehogy - még egy hónap!) Mi telefon­nal kezdjük. Atrivallunk tehát a terek fölött ügyintézőinkhez. S hozza a drót az üzenetet: ugorjunk oda útleveleinkkel, mert szükség lesz rájuk a vasúti jegy vásárlásakor. A szállodában megreggelizünk, majd a szobából telefonálás a Magyar Nagykövetségre, a konferencia szervezőinek, aztán dolgunkvégezet- ten kis traktát készítünk elő a maláriáról. FJA a malária elleni gyógyszer francia kísérőszövegét fordítgatja magyarra, mi hallgatjuk, kommentáljuk. S aztán szétspriccelünk. Számomra a jól bevált hely megint: a körönd, tallózok a könyvek, selymek és arcok között. Majd érzelmesen visszatérek egy kis pi­henőre a tegnapi helyre, a Dzsantar Mantar pálmái alá, s ezt követően néhány apróságot veszek az otthoniaknak. Közben elég gond elhessegetni az erőszakos árusokat, utcai zsibongókat, pénzváltókat, koldusokat. Otthon kiderül, mennyire poros foglalatosság itt a séta, lemosakszom, majd újra célba vesszük természetgyógyász szomszédommal a Dzsanpat Szállót. Ott ebédelünk, be­szélgetés a továbbiakról. A rögtönzött utazáshoz sok remény, kedves meghívá­sok, baráti mosolyok villogása Benáreszből és a messzi délről, csak bírjuk pénzzel. Délután megint a Dzsanpat Szállóba megyünk. Ismerőseink valahol más­felé járnak, Ferivel várakozunk az emeleti fotelokban ejtőzve, s már éppen menni készülődünk, amikor a felvonóból kiszáll budapesti zenész barátom. Szitárjátékos. Vigyorgunk egymásra, mellette barátnője, tanítványa: Eszter, aki fuvolás. Lehúzódunk a Nyitott ház étterembe, hogy elköltsünk valamit találkozásunk örömére, s a félig elfogyasztott lepényeinkre vet árnyékot Judit, sürget, mivel már úgyis késésben vagyunk, a kocsink odakint vár, s valahol a város szélén Brahma Kumaris (Brahma gyermekei) nevű rádzsajóga csoport. Ismerem a pesti csapatot, némi távolságból, igaz, de a meditációjuk módsze­réről, szelleméről van némi tudomásom. Sodródunk a delhi áramlásban, a gépek, füst, ricsaj sötét folyójábán, motoros riksák, kerékpárok, kulik, sze­mélykocsik, rozzant szekerek hömpölyögnek, az esti hűvösség ránk nyomja a bűzt és mocskot, fulladozunk a zajban, porban, kipufogók fingszagában, bár kék turbános szikh vezetőnk ügyesen kormányoz, útközben kétszer is megáll, hogy pontosítsa az irányt. Ezt a látogatást a Magyar Intézet szervezte, az ő szolgálati személyautójukban ülünk. Elsuhanunk piacok, nyomortanyák, put­rik előtt, nyolc-tíz ágra szakadó forgalomban az Isten háta mögé, hogy meg­sejtessék velünk a teremtő tiszta, ragyogó arcát. A Brahma Kumaris Egyetem egy vidámparki neonfényekkel, színes istenalakokkal villogó építmény és egy szellemtelenül megépült újkori hindu templom keveréke: a vásári hangulat a 40

Next

/
Oldalképek
Tartalom