Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
vállalkozott - hogy mint pécézte ki magának az egyik sarokpalotát és ujjával rábökve - kijelentette: — Látod azt a sarokházat? Az enyém lesz! Ha más mondja: hübrisz; de nem annak a szájából, akinek Midász-érin- tésére minden arannyá válik s úgy is lett, az övé lett - ha nem az, hát egy másik, s évek múltával jártam is abban a sarokházban. De azt még nem meséltem, hogy Piával is összefutottam (dr. Razgháné, aki P. Schlegel pseudonym alatt németre fordított s Szentkúthy Thomas Mann-tanulmányát pompás fordításban elküldte volt a Mesternek). Nem győztem csodálkozni rajta, hogy világgá futott; hogy otthagyta orvos férjét s mert már nem volt fiatal. Kis termetű, de párdúc testű asszonyka volt s hajói emlékszem, pesti előszobájukban rendszeresen találkoztam azzal a kétméteres olajfestménnyel, amely wagneri Brunhilda-kosztümben ábrázolta (nagyobbnak az életnagyságnál), mert egy maszkabálra azt a göncöt vette fel és a festőnek megtetszett. — Pia! Nem hiszek a szememnek! — Győző! Piroska! Mikor jöttetek?! A kirobbanó kalandvágy hozhatta ki ezt a magányos, bátor asszonyt: a nagyvilág volt az utolsó kaland, amiről úgy érezhette - ezt nem mulaszthatja el. Kijutott neki belőle: Németországon át az Újvilágba sodródott és éveken át mint laboráns működött egy amerikai egyetem biológiai fakultásán. Mint kiderült, magával cipelte BÁBEL TORNYA című regényem fordítását és menten kért valamit, hogy kéznél legyen, ha valamelyik folyóiratnak kell. A presszóból azon nyomban felkerekedtünk s nemcsak a szerkesztőségeken hurcolt keresztül, mint a véres kardot, hanem egyenesen berontott velem a bécsi PEN főhadiszállására. Erika Hanel volt az osztrák PEN-tagozat titkára, elragadó fiatal teremtés, de valami-törékeny, aki sokat szenvedett a szívével (pár évre rá, fiatalon, az vitte el). A PEN bőkezűségének köszönhettem az első írógépemet Nyugaton - ez a táskagép Londonig elkísért - s elgondolhatod, micsoda megkönnyebbülés volt nekem, ha rögeszméimet ismered, hogy engem csak az írók írása érdekel, a kézírása nem, s ha magam, írógép hiányában kénytelen vagyok a kézírásra ráfanyalodni, hát úgy érzem, a kezem valósággal „útban van” - annyival gyorsabb és annyival profibb, „nyomdakészebb” amúgy. Volt hát írógépem és vertem is, Piának meg volt mit fordítania - KL Te magad nem írhattál volna mindjárt németül? De, megpróbálhattam volna; de lassan, nehezen ment és nem voltam igazán kétnyelvű, mint Pia. Persze akárhogy öltöztünk nyugati ajándékgúnyákba, lerítt rólunk, hogy magyarok vagyunk: nekem a kajsza bajszomról, Piroskámnak a nevetős képéről, egész életünneplős modortalanságunkról s hangos csodálkozásainkról, ahogy ketten odatolongtunk a kirakatok elé a Kártner- strassén; és számtalanszor meg is szólítottak, nem is kérdezve, hogy azok vagyunk-e - magyarok, címek után érdeklődve, hogy kit-mit, még hol melyik segélyszervezetet lehet „levágni”. Az aluljárókra is emlékszem, ahol ennek valóságos börzéje volt: a „cím-börze”, ahol a magyarok egymásnak adták a tarha-információt, hogy itt a stex, ott a ruci, meg hogy emezeknél milyen ájtatos pofát kell vágni, amazoknál hogyan kell „okosan” felelgetni... De mi a cím-börzének a tájékára se mentünk. Hamarosan a PEN nagy cocktail- partyt rendezett a menekült magyar írók-újságírók tiszteletére - ott tolongott 417
