Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése Berzsenyi-Hölderlin-Kazinczy-párhuzamok
félreértett Berzsenyinél a kicsiket Olümposzra emelő ódaköltészetének értelme. Világra hívni mindenből a Szépet és az Embert. A Hiiperión és a Ilarmonistika egy célt szolgáló művek. A költői széppróza csillogó és az esszépróza egyszerű szavaival is költői alkotások e művek utópiájukkal és realizmusukkal együtt. „A Lermészetellenesség átka” ellen harcolók. Berzsenyinél külön, Kazinczyék iránya ellen szóló! A lírában és az életben a természetellenesség ellen emel szót. De hol is volt a Kazinczy-csoport és Berzsenyi között az ellentét csírája? Nézzük csak Kazinczy, Kölcsey tanácsosztogató levelezését Csokonaitól kezdve fólfedezettjeikhez! Kazinczy a klasszikust a hellén-németben, Goethében látta. A goethei germán-latin-hellénségben, s ami a német klasszicizmusnak sikerült a görögből, annak a német kézből való átültetése lett volna Kazinczyék célja a magyar irodalomban. Már maga ez is nemes értelemben vett ízlésté- velyedés s a magyar lelkiség félreértése. Kazinczyék költői munkássága így kapott e tételes alaptól sokszor papírízt, sápadtságot és így Berzsenyi műve igaztalan kritikát. Berzsenyi és Hölderlin összevetve olyan emberek, „akiket egyszer úgy megsebeztek, annyira a lélek mélyéig”, hogy „nem lelnek nyugalmat többé egyéni örömökben”, csak a köz örömében. így született meg a meg nem írt himnuszok és ódák helyett német földön a Hiiperión és a magyaroknak a Poétái Harmonistika. A lelkes ráció képlete. A költőket és az embereket harmóniára vezérlő kalauz. A Nagyberek mocsarából újból kilépett Hermész-Mercurius, a hajdan letűnt szépség és bölcsesség és az istenek hírnöke. Végiglátogatta Berzsenyi kíváncsiságával Platóntól Goethéig a szellem nagyjait. Útja magányos és nagycélú vállalkozás volt, és ma is időszerű és hasznos a magyar irodalomban. A kristály jellemű Kölcsey érdeme pedig, hogy a halott Berzsenyi fölött világosan kimondta azt, amit Berzsenyi soha, hogy ő, Kölcsey, költőzsenit kritizált. Zsenit, aki „sasként felszáll”, s „öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel”. Berzsenyi öntudattal bírta végig, csak épp erővel és idegrendszerrel nem ezt a húszévi társtalan és levélteíen, egyre támadó magányt. A „véleményi háború” nyomasztó légkörét. A „rútul lobbant per” miatt történt esztétikussá üstököltetést és igazának segítőtárs nélküli állandóan zaklató tudatát. Letargiával jegyzi meg Kazinczynak: „néked is szabad volt velem úgy bánni, mint minden barátaimnak teljes életemben, semmi újságot nem tettél velem”. És verseinek „harmadszori kiadására” nyolcévi hallgatás után már hiába jelentkezett ismét Kazinczy. Idézem: „Szeretném bizonyságát hagyni, hogy te és én egymást mindenkor szerettük”. A szeretet szó meglágyítja Berzsenyit. Válasza ez: „amennyire ily tört, mart ember, mint én még szerethet, szeretlek”. De amit kapott és amit nem kapott Kazinczytól, ezt sem felejti, és mindjárt hozzá is teszi a békülés soraihoz: „téged mint aeszthetikust pedig sok princípiumokban nem szerethetlek”. És a Kazinczy szerkesztette kiadásnak még a gondolatát is öntudattal és enyhe udvarias malíciával így utasítja el: „mivel írásaim több princípiumaiddal ellenkezetben állanak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani”. Az életben útjaik, akár az igazi poézis keresésében is, mindig elkerülték egymást. Igen jelképes, hogy személyesen sohasem találkoztak össze. 392
