Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Lengyel András: Egy sztoicizmus természetrajza (Lőrinczy Huba Márai-tanulmányairól)

helytálló; megfigyelései pontosak, nemegyszer finoman különböztetőek, s mindig adekvátak azzal, amit a regények megjelenítenek. Hermeneutikus szemszögből is helytállóak. De a részletekben elvész az a mérce, amely a magyar irodalom egészéhez viszonyítva helyezné el e műveket. Amely megmutatná, hogy - minden részletértékük ellenére - ezek a regények inkább tanulságosak, mint igazán reveláló nagy művek.

Az Egy polgár vallomásaira1 írja Lőrinczy, hogy: „úgy szuverén mű, hogy telve van áthallásokkal, tudatos és szándéktalan genetikai és tipológiai párhuzamokkal; saját világ, mely egyben játékos variációja is a nagy mintáknak, hasznosítása egy gazdag kulturális örökségnek”. (118.) Úgy vélem, itt Márai írói alkatának és gyakorlatának egyik olyan jellegzetességét írta le, amely — legalábbis a java írásokat illetően — általánosítható. A Napló például éppen azért lehetett oly fontos megnyilatkozási formává az író számára, mert e forma - túl a confesszión - a kulturális örökség értelmező újrateremtéséhez szolgáltat ideális keretet. Mindent bele lehet vonni, s mindenre lehet reflektálni - a naplóíró személyisége mégis megteremti a szöveg érdemi egységét. Ugyanakkor nem kell igazodni semmilyen fiktív történet determináló logikájához. A nagy „elbeszélések” alighanem már Márai számára is hiteltelenné váltak. (Ez persze nem egyéni-egyedi sajátosság. Egyebek közt Thomka Beáta egyik cikkéből is tudható, hogy mára a fiktív történetek „elhasználódása” s így eltűnése prózapoetikai jellegzetességgé vált.)

Az életműnek ez az interpretatív, rostáló és továbbszármaztató jellege különösen fontos. Paul Ricoeur azt mondja valahol, hogy a hagyomány, mely gondolkodásunkat, értékítéleteinket ezer szálon keresztül befolyásolja, az „értelmezés kegyelméből él”. Az értelmezés ugyanis nem pusztán filológiai eszköz — elsősorban olyan eljárás, amely, miközben átmenti a korábbiból a ma is elevent, szervezi életünket. Az emberi érintkezési viszonyok összetartó erejeként funkcionál. Nem lehet kétséges, hogy az a hagyomány, amelyet a Márai-életmű mentett át a korai modernitásból, s amelyet most Lőrinczy Huba aktuálisként mutat föl és visz tovább, lényeges hagyomány; mai, későújkori viszonyaink között is szükségünk van rá. Lőrinczy Huba vállalkozását tehát igazolni kell. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy milyen hagyományt, az értékek milyen rendjét emeli be interpretációnk a múltból a jelenbe. S hogy a Márai-életmű ráadásul ilyen értő, szép olvasatban, ilyen gazdagon, s ilyen szabatos és mégis gördülékeny érveléssel állítódik elénk, külön öröm. Mindez stílusról és intellektuális tisztességről árulkodik.

A Márai-életmű vizsgálatának persze nem ez az egyetlen lehetséges módja. El tudom képzelni, hogy maga Lőrinczy Huba is ír még másféle Márai-tanulmányt, s a megújuló magyar irodalomtudomány is másféle megközelítéseket produkál, ha Móráiról szól majd. Alényeges dolgokhoz sokfélül, sokféle úton el lehet jutni. Örüljünk annak, amivel most gazdagabbak lettünk.

Folyóiratunk 1994. évi számainak megjelentetéséhez a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a József Attila Alapítvány anyagi támogatást nyújt.

378