Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Lőrinczy Huba: A dómépítés előmunkálatai (Fried István: Márai Sándor titkai nyomában)

gazdag kulturális hagyomány örökösének s folytatójának tudja magát (11-13., 18-19., 57., 77., 79., 80-81.). Korántsem kósza ötlet, érdekes, de fedezetlen hipotézis ez, hanem érvekkel, bizonyítékokkal máris kellőképp alátámasztott állítás, amely mind az oeuvre, mind az egyes művek értelmezése s értékelése közben nagy segítségünkre lesz.

S mennyi érdekfeszítő megjegyzés, fontos — bár csupán futólag említett - kérdés akad még a könyvben! Kár, hogy mi is csak sietős szemlézésükre szorítkozhatunk. Magunk örömest olvastunk volna jóval többet is a Márai-epika, valamint a XX. századi művészet paródia voltáról (9., 11.), nem utolsósorban azért, mert felfogásunk rokon a Fried Istvánéval. Régi meggyőződésünk, hogy az utóbbi száz év számos jelentékeny alkotása ellenének, tudatos avagy öntudatlan paródia immár, Ambrus Zoltán remek novellája, a Ninive pusztulása éppúgy, mint Thomas Mann korai elbeszélése, a Tristan, Joyce Ulyssese csakúgy, mint Márai lenyűgöző regénye, a Szindbád hazamegy (s a példákat sokáig sorolhatnék). Am ha támadt is e ponton némi hiányérzetünk, ez a kifejte tlenül maradt állítás szintúgy jelzi: mindig a lényeges dolgok kerülnek szóba itt. Akkor is, amidőn a szerző regisztrálja, hogy Márai önmagát vetíti rá olvasmányaira (8-9.), akkor is, amidőn regénymodelljének álklasszicista sajátosságait említi (71.), akkor nemkülönben, amidőn időszemléletének mitológiai dimenzióit Garcia Marquez megoldásával vonja párhuzamba (78-81.). Fried István töprenkedő kérdései közelebb visznek az Egy úr Velencéből című verses játék titkaihoz, mint megannyi magabiztos kinyilatkoztatás (22—23.), könyve kevés szóval is képes sokat mondani Az igazi, valamint a Judit... és az utóhang koncepcionális és esztétikai gyöngéiről (20-21.), az „utazás” többféle értelméről (23-24.), polgárművész és művészpolgár kapcsolatáról (83-84.) avagy Márai Rilke-élményének mélységéről (29., 30., 51., 54., 59., 69.) - folytathatnék még, de egyre félöbb, hogy száraz, fantáziátlan lajstromozásba veszünk.

Két apró észrevétel. Az egyik: Márai 1919-es Naplójának utolsó bejegyzése elébb november 7-i (26.), utóbb szeptember 7-i (27.) dátummal említtetik. Melyik keltezést fogadjuk el hitelesnek? Gyanítjuk, a szeptemberit. A másik megjegyzés: Fried István A féltékenyeket elemezvén, jelképesnek érzi az Apa betegségét (82.) - teljes joggal. Ámde helyes-e, ha e szimbolikus kór párhuzamát épp Franz Kafkánál, A per című regényben keressük? Ez túl merész társítás számunkra. Az Édes Anna Moviszterét emésztő betegség tán indokoltabb s elfogadhatóbb analógiát kínálna ezúttal.

Összevetve mindent: értékteli munka a Márai Sándor titkai nyomában, előkelő helyet foglal el Fried István szépen gyarapodó életművében. Hozzáférni bármi nehéz is, bizton állíthatjuk: az író kutatói és rajongói számára nélkülözhetetlen. Tudományunk és a könyvkiadás jelen helyzetében pedig nincs más bölcsesség, mint Marcel Proust egyik levelének — Máraitól, Fried Istvántól és tőlünk sem idegen - tanácsa: „Dolgozzon. Akkor, bármi bajt hoz az élet, megvigasztalódunk, mert az igazi élet máshol van, nem magában az életben, nem is utána, hanem kívüle...” (idézi: André Maurois: Proust. Bp., 1976. 145. - Szávai Nándor fordítása).

(Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1993)

374