Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)
aztán egyik nap a lány Szilveszter szeme láttára, miként egy játék robotgép átváltozik egy gnóm férfivá, aki undorító külseje ellenére lassan szellemi társa lesz Szilveszternek, majd egyszer a Leonnak elnevezett valaki visszaváltozik a lánnyá, akit már csak Nórának nevez a főhős, Nóra később újra Leonná változik, és így tovább egészen addig, míg az át- és visszaváltozás fel nem gyorsul annyira, hogy Leon-Nóra „vitustáncot járva forog tengelye körül, folytatják egymást felváltva, időtlenül és vé- geérhetetlenül, elválaszthatatlanul” —, s ekkor Szilveszter egy régóta útjában, most keze ügyében lévő bronz gyertyatartóval agyoncsapja a kettős alakot. Ezután némi megkönnyebbülést érezve folytatja előző életét. A cselekmény kezdő- és végpontja tehát világos, de a közte eltelt időtartam meghatározása lehetetlen. Ugyanis azt, hogy telik az idő, a metamorfózisokon túl, a napszakok és az évszakok követhetetlen váltakozása is jelzi, mégsem tűnik úgy, hogy múlik is. A hangulat állandósága, a folytonos ismétlődések, a kezdet és a vég összeérése, a lényegi változatlanság az „örök jelenidejűség” érzetét kelti nemcsak Nórában („Mindig ugyanabban az év- és napszakban érkezem meg újra és újra ugyanabba a lakásba és társaságba”, „Semmi nem változott, minden időtlen jelenidejűséget árasztott”), de az olvasóban is. Mintha az egész „valamikor nulla óra egy perc és egy között, valahol az idő e senkiföldjén” történne, amikor Szilveszter miután félálomban elképzelte, hogy milyen lehet meghalni, „a szokottól eltérően álmodott valamit”. Az időkoordináták ilyetén való szétoldása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az író azt sejtethesse: Szilveszter története a már említett két világ, az evilág és a megérzett, félelmetes másik világ öröktől való mitikus küzdelmébe ágyazódik. A regény önmagába záruló, pontosabban a kiinduláshoz visszatérő szerkezetén belül a párhuzamosság és az ismétlődés a meghatározó rendezőelv, összefüggésben a narrációs technikával. A személytelen auktorális elbeszélő szabályos váltakozásban hol Szilveszter, hol Leonóra, illetve Nóra, hol Leon tudatába helyezi nézőpontját. Van amikor az új nézőponttal előrehalad a történet, van amikor ismétlődik. így ugyanazt az eseményt vagy jelenetet gyakorta két nézőpontból, két értelmezésben is megismerjük, a szereplőket a másik szemével is látjuk ugyanabban a pillanatban. Mindez lelassítja ugyan az előrehaladást, mégis szerencsés írói megoldás, mert a mű jelentésvilága jórészt a szereplők egymáshoz és a környező világhoz való viszonyában, viszonyulásában tárható föl. A feleségétől, gyermekétől elszakadt, a külvilággal szembenálló Szilveszter, amikor lakásába költözött, a házbeliek követelésére kiszerelte zongorája húrjait, azóta „Belül történt a csak titokban megvalósuló harmónia, kint vak ujjak süket pergést és kopogást szülnek az elnémított zongorán”. Olykor-olykor, ha fel is ötlött benne egy jónak tartott etűd, teljesen feleslegesnek találta, és igyekezett elfelejteni: „Téblábnyo- mok a semmiben, morogta rosszkedvűen és félhangosan”. A magányával és szorongásával összezárva, válsághelyzetében, ha nem is megváltásnak, de sokáig kiútnak, megoldásnak látszik Leonóra felbukkanása. A múltjára, előéletére nem emlékező lány iránti kezdeti bizalmatlanságát fokozatosan felváltja a bizalom, majd a szerelmi érzés. Leonóra kezdettől menedéket keres Szilveszterben, felnéz rá, csodálja, s örömmel tölti el saját létezése, az, hogy van, amit akkor érez leginkább, amikor a férfinak szüksége van rá. Szerelmük fokozatos kiteljesedése meghitt, örömteli pillanatokkal ajándékozza meg mindkettőjüket. Szilveszter megnyugszik, elfelejti látomásait a másik világról, eltűnnek jaguárjai, nincs szüksége alkoholra, úgy véli, mintha „minden pontosan a helyére került volna körülötte, körülöttük”. Egy délután, mikor a közeli templom orgonáján a d-moll toccátát játssza valaki, Szilveszter úgy érzi „mintha egyszerre észrevétlenül jobbá lett volna a világ, amikor Leonóra halk, középregiszterű hangja válik ki az orgonasípok tompa, telt hangzatából: Áhítat”. Boldogságuk forrása szerelmi együttléteikben rejlik, nem öncélú pornográfia tehát az író részéről, amikor szexuális örömeiket rendkívül érzékletesen fiziológiai és lélektani hitelességgel megjeleníti, hiszen a testi szerelemben való teljes eggyéolvadás, feloldódás révén sikerül áttörni 365
