Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Kaba Ákos: Az őskrónika és Anonymus koratörténete
KABA ÁKOS Az őskrónika és Anonymus koratörténete „..., hogy oly gazdag Árpád-kori krónikairodalom szállott ránk, melynél teljesebbet a 11-13. század egyetemes művelődéstörténete még a classikus népek örökében élő nemzetek részéről sem tud felmutatni.” Középkori krónikairodalmunk jelentőségét a korabeli Európában alig lehetne találóbban jellemezni, mint a fenti idézet Sebestyén Gyula, A magyar honfoglalás mondái című művéből. A hazai tudományos álláspont krónikáinkról azonban még mindig leértékelő. E szemlélet kialakulása, leginkább a bővebb krónikák és Anonymus Gesta kora és őstörténetének teljesen eltérő megfogalmazására vezethető vissza. Részben ez a fölismerés, a nyelvrokonságból feltételezett származásunk mellett, legfontosabb érv a honfoglalás előtti koratörténetünk elbeszéléseinek megbélyegzésére, hogy azok nyugati átvételek, és a krónikások kitalált hamis meséi. Az idők viharait átvészelt késő középkori krónikáinkat áttekintve feltűnik, hogy azok nagyobb része magánkézből való. Még a páratlan kiállítású Képes Krónika is ide sorolható, valószínű valamelyik Aba-Nekcsei főúrnak készült. Kézai mester írása az egyetlen fennmaradt hivatalos, név szerint IV. Lászlónak ajánlott király krónika. Az pedig egyenesen elképzelhetetlen, az uralkodó felfogással ellentétben, hogy királyaink a saját használatukra jegyzőikkel ne íratták volna meg őseik származását és történetét. Hisz az idegenbe kiházasított Árpád-házi hercegnők hozományának is elengedhetetlen tartozéka volt a család és őseinek története. Székesfehérvár, Esztergom és Buda királyi gyűjteményei mind elpusztultak. Viszont a magyar kézben lévő későbbi másolatok közül szerencsére jó néhány maradt korunkra. Ezekben a honfoglalás előtti események elbeszélése kisebb-nagyobb eltérésekkel a Képes Krónikán keresztül az Öskrónikát tükrözik. Kivétel Anonymus Gestája, amely teljesen más felépítésű, mint az Oskrónika. Történészeink megkísérelték a két szemléletet egy nevezőre hozni, de eddig kevés sikerrel. írásunkban ezekre a különbözőségekre keresünk magyarázatot. Míg a történések rögzítésére Európában főleg az annales vagy évkönyv volt elterjedve, amely száraz időrendi felsorolásra szorítkozott, addig nálunk a krónikaírást az események változatos leírása jellemezte. A regösök és énekesektől átvett hagyományok továbbélése tükröződik krónikásaink tollán. Ennek köszönhető, hogy az utókorra maradtak egyedülálló, felbecsülhetetlen értékű hagyománytöredékek. Ezeket a hagyományokat a múlt században méltatlan támadások érték. Különösen a göttingeni történész, Ludwig Schlözer és követői Zeuss, Büdinger, Rössler és Dümm- ler részéről, akik Erdélyben a szászfoglalás elsőbbségét kísérelték bizonyítani, s krónikáinkat a „tűzbe vetni”. Hagyományaink rombolásához nyelvrokonságunk volt a legfontosabb tudományos fegyverük, melyet még a jugriai őshaza, manysi népnév, Nie- belungenének átvétele, valamint a Kézainak tulajdonított hun krónika túlértékelt érveivel egészítettek ki. A fenti érvekkel még bővebben foglalkozunk. Ezért a későbbi fejtegetéseink szem352
