Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Láncz Sándor: Scholz Erik műtermében
közt A főnök két szintre osztott „zsánerjelenete” nagyobb felső és kisebb alsó sorral, a Kiállításnézők Henry Moore-szobrok parafrázisaiként ható négy alakja, a Két soros és az Egy soros sorba rendezett figurái, valamint a Két nő bikával szexualitásra utaló jelenete. Scholz Erik művészetében a konkrét forma helyét a konkrét anyag foglalta el. Az anyag nem csupán az ábrázolás eszköze, de bizonyos fokig annak tárgya is, ugyanakkor a fonadék és a hamu „önálló” viselkedése távolságteremtő tényező is. Jól kitetszik ez három négyzet alakú, egyenként közel négy négyzetméteres felületű képén is, amelyeken a nyersen használt anyag felhordása és színezése különböző, mégis anyaguk rokon volta miatt tartoznak össze, mert ezeken is az anyag játssza a fő szerepet, belőle teremtődik meg az ember, az hordozza az ideát. A művek - pontosabban egy kis részük - bemutatása, felsorolása után elérkeztünk oda, hogy elemezzük a művész mélyebb gondolatvilágát. Boscht idéztük korábban: de az ő kora még egy forrongó, alakuló nép önmagára eszmélésének az ideje, a középkorból a reneszánszba átmentett mesevilágot emelt be, vitte át a magas művészetbe. Mi maradt ebből napjainkra? Egy utópiából kiábrándult, jószerivel többé semmiben sem hívő, közönyösségbe dermedő színét vesztett társadalom, mely önmagát is védi a hazugnak bizonyult ígéretekkel szemben. A művészet örök törvénye, hogy amit le akar győzni, azt ábrázolja vagy megidézi. A „barbár” düh jelenik meg Scholz Erik műveiben s ez a primitív indulatoktól vezérelt „barbár” művészetre vezethető vissza. Olyan az egész, mint az ősember vitális rengetege, megszépítő romantikus távlatból tekintve: az elidegenített természetet teremti ebben újra, alakítja a maga és közönsége számára. Ne higgyünk a művek látszólagos formátlanságának: nagyon is meghatározott érzésre utaló jelek ezek. A magányba való elvonulása csak fokozta tisztánlátását. Romantikus begubódzása is arról tanúskodik, hogy elégedetlen volt korábbi önmagával, mert úgy érezte, hogy nem eléggé fejezte ki müveivel sorskérdéseinket: s amíg a társadalom élete a földön zajlik, addig az ilyen romantikus elhúzódások eredménye az elmélyülés, s művészekről lévén szó, egyfajta prófétai kitárulkozás lesz és marad. Döntő fordulat tanúi vagyunk ezen új, az utóbbi évek során keletkezett alkotásokat szemlélve. Míg 1968-ban, kiállítása után, még azt írhatta róla méltatója, hogy „...inkább a felületet látja és csupán ismétli a természet különös alakzatainak látványát”, addig mára ráeszmélt a művész és a művészet felelősségére egy olyan időszakban, mely a nemzet egész életére hosszú távon döntő lehet, s amikor társai nagy része az epigon-lét sivárságában rekedt meg. Már abban az időben is azon kevesek közé tartozott nemzedékéből, aki ki tudott válni közülük. Mostanra ráérzett, ráeszmélt arra, mit kell mondania, és rátalált ennek adekvát módjára is, ahogyan ezt elmondhatja. Csak látszólag „primitív” ez: ez a primitivitás gondos, körültekintő munka eredménye, amelyben megvan a helye a formaépítésnek és a színfelrakásnak egyaránt. így vált teljessé Scholz Erik új alkotásaiban a művészete. 350
