Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló (2.)
November 25. Szerda. Hajnali négy, amikor berobogunk Bombay Victoria pályaudvarára. Hordárok lepnek el, s kapják fejükre kofferjeinket, húsz rúpiáért kiviszik az állomás előtti térre. De kevesellvén a hajnali bevételt, még baksist kunye- rálnak. Kerül egy taxi, kanyargunk az éjszakában, virrad. A járdákon, falak tövében emberek alszanak. Úgy hírlik, egymilliónyi itt a hajléktalan. Ebből kapunk most egy kis ízelítőt. De már megérkezvén így fogadott a város: a polgármester helyett a padlón alvók, rongyokba bugyoláltak. Ehhez képest jó a sorsunk. Igaz, most szűkösen foglaljuk el a bérautót, de mégis. Szállodát keresünk. Tisztát és olcsót. Hamarosan kiderül, nem könnyű ezt a két dolgot egyeztetni. Megállunk egy Hotel Crystál nevű vendégház előtt, József és Feri a szobaárak felől érdkelődnek, mi a kocsiban várunk, nézem a hajnali utcát, a szemeteskosarak irányából elősurranó patkányt. Tovább: garnik, nagyszállók, az egyik drága, a másik kupleráj, a harmadikban meg nincs üres szoba. Vissza a Crystálba. A taxiszámla kétszáz rúpia. Soknak találjuk, s óvatlanok vagyunk, nem kérjük el a vezetőtől az emelt árakat feltüntető listát. A pénzt nyöszörögve kifizetjük, de nem adunk borravalót. Ötünknek két kétágyas szobán kell megosztoznunk, a mi lakrészünkbe beterítünk egy szivacslapot, pótágyként. Tehát mi, a két férfi természetgyógyász és Judit (az anima harcos földi eszköze) kerülünk egy ajtó mögé közös térbe. A légkondicionálás trak- torszerűen pöfög, zakatol, s majd míg a kétnapos vonatút után mindegyikünk fürdőszobához juthat, bizony telik az idő. Egy-két órácskát szundítunk, majd reggeli. József és Mariann ragaszkodnak tojásrántottájukhoz, mi maradunk a vendéglátók szokásainál: lepényt eszünk borsóval. Dáhl és csapáti. Felettünk a légkeverő lapátja zakatol, s bennünk még mindig a vonat kattog. Telefonok. A magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője hűvösen, tartózkodóan fogadja jelentkezésünket. Bérkocsi. A Bharat Vikas Parishad itteni vezetőjét keressük benáreszi ajánlólevelünkkel. Kedves, rokonszenves fiatalember. Meghív bennünket másnap esti hét órára egyik összejövetelükre. Mi minden kedves szó után fóllángoló reménnyel tervezgetünk. így tervezgetve, reménykedve sétálunk a városban. Az utcák itt Delhivel, s főképp Benáresszel összehasonlítva tisztábbak, otthonosabbak. De azért itt van Ázsia is, figyelmeztetnek az utcai szennytócsák, a piacok bűze, légyrajai, a sok koldus és kéregető. De levegősebb, otthont adóbb világ az eddigieknél. Igaz, itt kevesebb a szentély és az utcai oltár, messzire marad a zarándokváros Varanaszitól, bár itt is tisztelik a város öregebb fáit, kis házioltárral, naponta cserélt virágkoszorúkkal, reggeli füstölős áhítattal. Mumbadévi kikötőváros a kereskedelemé, iparé. Lakossága magyarországnyi. Nézelődünk az ékszerboltok, fűszeresek, műanyag csecsebecsék közt, kerülgetjük az utcai árusok ponyváit, asztalait, kosarait. A szállodánkra nem panaszkodunk, a léghűtés zajos, ezért inkább a mennyezeti szélkeverőt működtetjük. Az utcák mozgalmasak, állandó csúcsjárat. A fő közelekedés helyiérdekű vonattal (vigyázat: a kocsikban szervezett zsebmetsző bandák garázdálkodnak, ügyeljünk, hová tesszük táskánkat, pénztárcánkat!). Lakhelyünkhöz közel a központi pályaudvar, ömlenek az emberek ki s be, az utcán emeletes buszok, fekete vázú, sárga fedelű bérautók. Többféle és olcsóbb a déligyümölcs, mint Delhiben. A banán párja például másfél rúpia. 330
