Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Körmendi Lajos: Magánkrónikák
csak akkor indul be, ha legalább nyolcszáz métert húzza egy jármű. A fiatalember befészkeli magát az ülés sarkába, alszik. Megérkeznek, nekiesnek a munkának. Lassan már a nap melegét is megérzik. Megéheznek. A fiatalember zsebből harap valamit, gyorsan, sietősen rág, amíg hűl a varrat, közben a többiek előreviszik a présgépet, és már vége is a reggelijének, felugrik, folytatja a munkát, közben egy másik társa küldi a gyomrába a rágatlan falatokat. Izzadnak a tűző napon. Már dél felé jár az idő, amikor előkerülnek a főnökök. A fiatalember veszekszik velük. Jobb lenne, ha a gázvezetékhez hosszabb csövet szereznének. Arokásás közben omlik a homoktalaj, nehezen mozog ezen a terepen a gép. A terv is rossz, a tervező aligha járt kint a helyszínen, mert ha járt volna, nem lenne a tervben ennyi fölösleges kitérő. Nyolcesztendős a markoló, nagyon sok a géphiba miatti állásidő, nincs alkatrész, folyik az olaj, s közben a melósnak teljesítményre kell dolgoznia, ráadásul még a másik brigádot is ki kell húzniuk a slamasztikából, mégis egy kalap alá veszik őket, igazságtalan a díjazás, ha hullára dolgozzák magukat, akkor is csak azt érik el, hogy felemelik a normát, sorolta a fiatalember. A főnökök hümmögnek, tesznek néhány bizonytalan ígéretet, aztán elmennek. A fiatalember munka közben az otthoni dolgaira gondol. A tucatnyi süldőre, melyek ellátása rá vár munka előtt és után, a felesége ebben nem hajlandó segíteni. Mindig a gyerekre hivatkozik, pedig csak egy van, attól egy egész kondát elláthatna. De nem. A pénzt viszont mindig kevesli. Hol ezt vesz a gyereknek, hol azt, már lassan nem férnek a lakásban a sok játéktól, no meg a rengeteg ruhától, amiket egyébként úgyis kinő a gyerek egy-két hónap alatt. Mégis újakat vesz a felesége. S a lakásba is, szép díszeket. Porcelánokat. Csipkéket. Már a székeken is csipke van, nem lehet leülni, mert rögtön rászól az asszony, hogy vigyázzon... így telt el ez a nap. Mérgelődött, dühöngött magában. Este beültek a csotrogányba, behúzódott az ülés sarkába, aludt. Káromkodásra ébredt. A kocsi bedöglött. Próbálták megjavítani, hiába. Leintettek egy teherautót, egy darabig elvitte őket. Utána gyalogoltak néhány kilométert. Késő volt már, amikor a fiatalember falujába értek. Apósa autóján ő vitte tovább a szomszéd faluban lakó társait. Éjfél után ért haza. Enni adott a süldőknek, aztán bement a házba. Csörgőre húzta az órát. Fél ötre. A várakozó Ült az előszobában, várta, hogy behívja az igazgató. Az új munkájára gondolt, ha ugyan az előzőt, a tanulást, annak lehet nevezni. Mit fog itt csinálni? — ha egyáltalán felveszik. Várt. Hát akkor pukara, gondolta, s óvatosan, hogy a titkárnő ne vegye észre, elkezdte a belégzést. Az első récsaka után úgy döntött, abbahagyja, mert túl hangos a kilégzés. A titkárnő gyanakodva nézte. Ő mosolygott. Az orosz érettségire gondolt, a barátja feleletére. A tanárnő felmutatott egy ceruzát.- Sto eta?- Hm.- Eta kárán dás?- Da, eta karandás! 27
