Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
amilyen dölyfósen, magabiztosan, harsányan érkeztek ide, olyan gyorsan, olyan csendben, olyan észrevétlenül kotródtak ki Ráháb gyermekei az arany és a tömjén országútján - Egyiptom felé...- Hordják az irhájukat! A „hősök”!... A „felszabadítók”!... A „világhódítók”!... Ahelyett hogy megvédenének bennünket!... Az alsó- és felsőváros sikátorai repedésig telezsúfolódtak sötét tekintetű, durva, nyersarcú, mindenre elszánt emberekkel; a vendégházakban, családi otthonokban, levita szállásokon moccanni sem lehetett az egymás hegyén-há- tán lakó menekültek miatt. A hajléktalanok döntő többsége azonban még így is a szabad ég alatt, a házak falának dűlve aludt, evett, ivott, ürítkezett - élte a maga megszokott pusztabeli életét... — Az egésznek csak az az átkozott próféta... Az a nyomorult sarlatán... Az a szélhámos Jeremiás az oka... O ültetett fel mindenkit közülünk... S a tegnap még agyonéljenzett jövőhirdető - előrelátása szerint - percek leforgása alatt üldözött páriává, megvetett nemzetárulóvá, kitaszított gonosztevővé változott: — Agyon kell kövezni!... Kímélet nélkül!... Akkor talán az Úr megbocsájtja tévelygéseink...- Miért jövendölt nekünk hazugságokat? Ha ő nincs, mi sem lovaljuk bele ebbe az egész megváltás-álomba magunk... — Ismét magunkra maradtunk!... Ismét magunkra hagyott bennünket a Seregek Ura!... A gyűlölet és a dac, az elkeseredés és a reménykedés egyaránt otthonra lelt a torlódásban. A „mi lesz holnap” kérdése ott lobogott minden tekintetben...- Az Úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét gyűlöli az ő kedve - hangzott a Dávid-zsoltár a Templom oszlopai közt, de valahogy az éneknek most nem volt meg az az átütő, magávalragadó ereje, ami máskor lenni szokott. A bizonytalanság beköltözött még a legbátrabb szívekbe is... Mikor pedig nem sok idő múlva a város körül felhangzott az ércből, illetve bika- vagy kosszarvból készült tülkök, trombiták, vészkürtök, harsonák vér- fagyasztó ricsaja, s a dombok oldalairól ismét hallani lehetett az üstdobok, citerák, csörgők, cin tányérok, kereplők jólismert egyvelegét, Jeruzsálem falai közt tetőfokára hágott a kapkodás. Volt, aki menekülni próbált s észveszejtve igyekezett zsákokba gyömöszölni maradék ingóságait; volt, aki rejtekhely után kutatott, fegyverbiztos óvóhelyen óhajtván biztonságba helyezni szeretteit; a nagy többség azonban harcolni akart, az ellenállásban látta az egyetlen számára létező kiutat. A túlélésben, a bosszúban, a győzelemben. A győzelemben, amely — akárhogy is — számukra egyszer megjövendöltetett... Egyedül csak Szedekiás, Jeruzsálem ura, Júda királya volt továbbra is tanácstalan. Egyedül csak ő nem tudott dönteni; nem tudott szíwel-lélekkel városvédő fegyveressé válni egyik napról a másikra...- Szeretnék valamit kérdezni tőled! Valamit, amit egyesegyedül csak te mondhatsz el nekem! - hívatta magához nagytitokban még az ostromgyűrű 285
