Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
meg az alig férfivá lett unokaöccsére, Joakinra, akit Nebukodnezár anyjával, feleségével, udvari szolgáival együtt csaknem tíz esztendeje Babilonba hur- coltatott. Erős, konok, kevély, uralkodásra született, mindig tettrekész emberek voltak valamennyien, soha nem látta habozni közülük egyiküket sem - mégis, mi lett belőlük? Hová lett az egykori teljhatalmuk, a megtörhetetlennek tűnő néhai dicsőségük?... Az Úr házának minden kincse kifosztva, összetörve, szétvagdosva; Dávid városának minden valamirevaló vitéze, lakatosa, mesterembere^ fogságba hurcolva... Hát hogy is ítélkezzen ő itt látatlanban valaki felett? Ő, aki világéletében mindent akart, csak uralkodni nem?... 0, aki még a kisujját sem mozdította meg azért, hogy idekerüljön? S akit Nebukodnezár mégis ide kényszerített! Ide, erre a trónra, amelyben semmi örömöt nem lelt soha. S ahonnan neki mégiscsak uralkodnia kell! Mert kell! Ez az ő királyi terhe: a családi örökség kényszere, a származás átka, a szükségszerű vállalás mindennapos ódiuma. S ez alól nincs kibúvó számára semmiféleképp. Lévén hogy már csak egyedül ő maradt... „Szóval te vagy az!” - keményedett mégis számonkérőre a tekintete, amikor déltájban Szofóniásék elébe vezették a legújabb látnokot „Te hirdeted hát úton-útfélen, hogy közeledik a nap, az igazság és a méltányosság napja!... Hogy porba hanyatlik a főember és megaláztatik a közember!?...Te prédikálod tehát mindenki előtt, hogy ne készüljenek, ne dolgozzanak, ne fegyverkezzenek, mert holnap, holnap majd minden gondjuk-bajuk önmagától megoldódik?!... Hogy a Seregek Ura, az Élet Fejedelme minden ellenséget elkerget, ha kell, Júda földjéről...” Szólni azonban nem szólt semmit sem. Csak figyelt, csak leltározott. Gondosan rögzíteni akart az emlékezetében minden részletet. Látszólag ez a próféta sem sokban különbözött a Jeruzsálem falai közt robotoló közemberek tízezreitől. Durva szövésű felsőruhája, bozontos, fésületlen haja, kétfelé növesztett ápolatlan szakálla igen-igen az utcai átlagember viseletéhez hasonult; saruja ócska volt, ruhája kopott, köntösének ujjain erről is, arról is jókora foszlás mutatkozott... Egyedül csak a szeme, az volt az, amire óhatatlanul mindenki felfigyelt. Az a derűs, nyílt, égszínkék tekintet, amivel most is nyugodtan, higgadtan, magabiztosan nézett szembe a körülöttelevők- kel, halk beszédre kényszerítve minden hozzáfordulót. Nem volt az ugyan sem dacosan tűzben égő, sem konokul gyűlölködő, sem megszállottan látnoki, még- csak azt sem lehetett róla állítani, hogy különösebbképpen delejező hatással lett volna bárkire, mégis acélosságával minden eddigi jövőbelátó” tekintetétől különbözött. Valahogy hidegen perzselt, valahogy a csontok mélyére hatolt...- Tudod, hova kerültél? - hallgatta Szedekiás csodálkozva tulajdon hangját, miközben érezte, hogy ez az előtte hallgató idegen ízekre szedő pillantásaival már a legtitkosabb gondolataival is tisztában van. - S mindenekelőtt, tudod hogy én ki vagyok egyáltalán?... S már jött is a halk szavú, nyugodt lejtésű válasz:- Szedekiás, Jósiás és Hamutál legkisebbik fia, Júda királya - felelte csendesen a próféta. A kérdezőnek azonban ez is épp elég volt ahhoz, hogy gyomoridegessége mégjobban elővegye...- S arról van fogalmad, hogy az én nevem tulajdonképpen mit jelent?- Van... Az Úr az én igazam. Azt jelenti...- S te mégis, ha kell, ha sem, az Úr nevében prédikálsz: énellenem... 272
