Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)

meg az alig férfivá lett unokaöccsére, Joakinra, akit Nebukodnezár anyjával, feleségével, udvari szolgáival együtt csaknem tíz esztendeje Babilonba hur- coltatott. Erős, konok, kevély, uralkodásra született, mindig tettrekész embe­rek voltak valamennyien, soha nem látta habozni közülük egyiküket sem - mégis, mi lett belőlük? Hová lett az egykori teljhatalmuk, a megtörhetetlennek tűnő néhai dicsőségük?... Az Úr házának minden kincse kifosztva, összetörve, szétvagdosva; Dávid városának minden valamirevaló vitéze, lakatosa, mester­embere^ fogságba hurcolva... Hát hogy is ítélkezzen ő itt látatlanban valaki felett? Ő, aki világéletében mindent akart, csak uralkodni nem?... 0, aki még a kisujját sem mozdította meg azért, hogy idekerüljön? S akit Nebukodnezár mégis ide kényszerített! Ide, erre a trónra, amelyben semmi örömöt nem lelt soha. S ahonnan neki mégiscsak uralkodnia kell! Mert kell! Ez az ő királyi terhe: a családi örökség kényszere, a származás átka, a szükségszerű vállalás mindennapos ódiuma. S ez alól nincs kibúvó számára semmiféleképp. Lévén hogy már csak egyedül ő maradt... „Szóval te vagy az!” - keményedett mégis számonkérőre a tekintete, ami­kor déltájban Szofóniásék elébe vezették a legújabb látnokot „Te hirdeted hát úton-útfélen, hogy közeledik a nap, az igazság és a méltányosság napja!... Hogy porba hanyatlik a főember és megaláztatik a közember!?...Te prédikálod tehát mindenki előtt, hogy ne készüljenek, ne dolgozzanak, ne fegyverkezzenek, mert holnap, holnap majd minden gondjuk-bajuk önmagától megoldódik?!... Hogy a Seregek Ura, az Élet Fejedelme minden ellenséget elkerget, ha kell, Júda földjéről...” Szólni azonban nem szólt semmit sem. Csak figyelt, csak leltározott. Gon­dosan rögzíteni akart az emlékezetében minden részletet. Látszólag ez a próféta sem sokban különbözött a Jeruzsálem falai közt robotoló közemberek tízezreitől. Durva szövésű felsőruhája, bozontos, fésület­len haja, kétfelé növesztett ápolatlan szakálla igen-igen az utcai átlagember viseletéhez hasonult; saruja ócska volt, ruhája kopott, köntösének ujjain erről is, arról is jókora foszlás mutatkozott... Egyedül csak a szeme, az volt az, amire óhatatlanul mindenki felfigyelt. Az a derűs, nyílt, égszínkék tekintet, amivel most is nyugodtan, higgadtan, magabiztosan nézett szembe a körülöttelevők- kel, halk beszédre kényszerítve minden hozzáfordulót. Nem volt az ugyan sem dacosan tűzben égő, sem konokul gyűlölködő, sem megszállottan látnoki, még- csak azt sem lehetett róla állítani, hogy különösebbképpen delejező hatással lett volna bárkire, mégis acélosságával minden eddigi jövőbelátó” tekintetétől különbözött. Valahogy hidegen perzselt, valahogy a csontok mélyére hatolt...- Tudod, hova kerültél? - hallgatta Szedekiás csodálkozva tulajdon hang­ját, miközben érezte, hogy ez az előtte hallgató idegen ízekre szedő pillantá­saival már a legtitkosabb gondolataival is tisztában van. - S mindenekelőtt, tudod hogy én ki vagyok egyáltalán?... S már jött is a halk szavú, nyugodt lejtésű válasz:- Szedekiás, Jósiás és Hamutál legkisebbik fia, Júda királya - felelte csendesen a próféta. A kérdezőnek azonban ez is épp elég volt ahhoz, hogy gyomoridegessége mégjobban elővegye...- S arról van fogalmad, hogy az én nevem tulajdonképpen mit jelent?- Van... Az Úr az én igazam. Azt jelenti...- S te mégis, ha kell, ha sem, az Úr nevében prédikálsz: énellenem... 272

Next

/
Oldalképek
Tartalom