Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
földszinti (esetleg félig pince) iroda homályában matató, vén titkárnő „kenyéradójának” helyeselve köhintgetett. Jani még futólag ránézett a zsidó Vigdorovics tarkójára, (frissen olajozott, fekete, alighanem festett haja ellenzés sapkája feszes peremére kunkorodott, mint a gácsér farka), aztán a Bányavidéki Fáklya szerkesztőségébe, munkahelyére rohant igazságot keresni. Szántó István főszerkesztő azt mondta: Nem hiszem. Freund Henrik főszerkesztő-helyettes: Pusztai elvtárs, ne hazudozzon; megütheti a bokáját. Szteklács László: Váljék egészségére. (Mármint Andornak). Ráduly József- Cincogó Felicián: Elragadott a fantáziád? Szántó árpás jobb szemét vizes zsebkendővel borogatta, Freund ceruzája hegyével a fülét piszkálta, Szteklács kávéscsészéből rumot szürcsölt, Ráduly-Cincogó gyufaszálakat aprított hüvelykujja körmével. Nehéz lehet Andor Zolinak veletek élni, nyilatkoztatta ki Fuksz Oszkár kolléga, az ipari rovat „páratlanul párthű” reménysége. A Kisfuksz. 63. Ezerkilencszázkilencvenegy március másodika, szombat, reggel kilenc óra. A Kossuth Rádió azt mondja: Szaddam Husszein iraki diktátor a menekülést fontolgatja. Az író ámul és bámul: hogyhogy „a menekülést fontolgatja”? Talán csak nem hagyják futni a jó amerikánusok? Miért nem csípték már nyakon? Az író nyilvánvalóan nem szándékszik „beleavatkozni” Irak és az Észak-Amerikai Egyesült Államok dolgába, inkább Álom-füzetét lapozgatja. Nézi, mivel és kivel tünyölődött az éjszaka. Álmában vadidegen, nyomasztóan komor munkáskömyezetbe került. Lakatosként dolgozott. Volt főnöke is, az illető arca, alakja azonban nem bontakozott ki tünyölődésszövevényéből. Munkahelye elhagyatott, nyersolaj- és vizeletszagú váróteremhez volt fogható. Ebből a helyiségből nagyon keskeny, lécfogazatú fenyőpalló vezetett holmi emeletre, ahol tulajdonképpen munkálkodott. Valahányszor felfelé vagy lefelé talpalt a rugalmasan hajlongó deszkaszálon, gyomoridegeit égető félelem kerülgette, szállt rá, uralta. A hajnali ébredését követő percekben úgy rémlett neki, bogy ezt a félelmet többször, sokszor valóságosan is átélte. Ezerkilencszázötvenki- lencben, ezerkilencszázhatvanban szinte alig volt a Román Munkáspárt Nagybánya tartományi aktivistáitól megállása. Lépten-nyomon „érdeklődtek” iránta, ami csak rosszat jelenthetett. Janinak ötvenkilenc őszén lejárt a kétéves párttagjelöltségi ideje. Attól tarthatott, hogy meghosszabbítják három évre, ami nehezen viselhető hátrányokkal járt volna; a meglévőnél kisebb fizetési besorolással, lebecsüléssel, lenézéssel, elvégre a Bányavidéki Fáklya szerkesztőségében a hozzáértő, eredményes szakmai tevékenység vajmi keveset nyomott a latban. Neki, az átfogó, alapos riportok, cikkek szerzőjének az írni-olvasni csupán döcögve, sőt szótagolva tudó Illés Sándor „kolléga” tartott politikai előadásokat. Hetente kétszer, a délutáni szolgálat öttől nyolcig tartó szakaszában be kellett vonulnia Illés alapszervezeti titkár szobájába, (Nem pártirodájába), hogy meghallgassa, milyennek muszáj lennie annak, aki a szocializmus—kommunizmus okos, bölcs, ugyanakkor rendíthetetlen, sziklaszilárd építőjének, harcosának kívánja vallani magát. Illés Sándor felelőssége teljes tudatában terpeszkedett el hajlított székén és sárga íróasztalán, 259
